Zsuga tanár úr
A hatvanas évek legjobb újságja a Tükör volt. Bognár Károly, Kovács Judit és Major Ottó szerkesztette. Békés István olyan színes rajzokkal ékített útikalauzokat írt bele, hogy azt ma is megirigyelnénk. Csurka István príma riportokat jegyzett (a loviról is számosat), Gink Károly fotóesszét közölt, MGP szerkesztette a kulturális „tükröt”. Erős volt a külföldi szekció: Fellini, Hemingway életének finom részletei is fölbukkantak a lapban. Tersánszky-Józsi Jenő írt tárcákat, Mándi Iván és Kolozsvári-Grandpierre Emil novellákat; folytatásokban közölték Simenon Maigret kudarca című művét. Igen jó volt a „színes” témaválaszték. Csillag István Zsuga tanár úr című tárcariportja 1964. június 9-én jelent meg. A riporter sajátos pesti helyszínről tudósított: a városligeti kártyásokról írt. A fotókat Fejes László készítette. A Tükör ekkor éppen 4 forintba került.
„Ez is Pest, ezek is pestiek. Itt kezdik, és itt fejezik be. A bölcsőtől a koporsóig – a Városligetben. Sokszor egyazon padon. Mintha örökölték vagy bérbe vették volna. Legtöbbször örökölték is az apjuktól, nagyapjuktól: a Nefelejcs utca, Murányi utca, Hernád utca, Elemér utca, Garay tér, Garay utca szobakonyhás lakásainak főbérlőitől. Üdülő volt a pad –ingyennapfénnyel és ingyenlevegővel – abban a korszakban, amikor még nem tudtunk semmit a szakszervezeti üdülésről. Amikor a köznyelv még Csikágónak nevezte az említett utcáktól határolt területet. Külön szabályok, külön törvények uralkodtak itt. A Városligetnek szigorú órarendje volt, akár az István gimnáziumnak, a Fáskörrel átellenben...”
„...A kártyások az árnyékot keresték. A kártyások öregek voltak. Nyugdíjasok vagy kereset nélküliek. A nyugdíjasokon valamivel jobb ruha volt, erről lehetett megismerni őket. A kibicek voltak a legelegánsabbak: sétáló, csellengő vagy ügyüket intéző emberek, akiket odacsalt a játék izgalma. Nem kártyáztak, nem volt szükségük rá. De pontosan jelentkeztek a padnál, mintha vonatindulásra a Keletibe érkeztek volna. Mert a padoknak is pontos menetrendjük volt. Akár a pad fölé sátrat borító platánok rügyfakadásának.
Egy sokat próbált, öreg pincér történetét ismerem. Ifjú korában szerette a bort, a dalt, a lányt, a táncot. Sokba került. Megnősült: hátha így megáll az idő. Nem állt meg. Jöttek a gyerekek. Egymás után négy.
A pénz kevés volt. Lóverseny? ... Kártya?... Vesztett. Mindig.
Egyre lejjebb csúszott. S a család vele. Ő a sorsot, a család őt vádolta. Még egy kis ital, és kész volt. Az EMKE-ben az okvetetlenkedő vendég fejére borított egy adag tükörtojást – spenóttal. Idegszanatórium,kegydíj. A közbeeső napokon senki sem kereste. A családja sem. Reggel ment, este jött. Letett húsz forintot, s kapott enni érte...”
A riportban a lecsúszott pincérről így vall egy kockás mellényes „tanítvány”: „A Tanár úr délelőtt érkezik (a Városligetbe – R. L.). Csak ultit játszik. Nyer, s addig játszik, amíg harminc forint együtt nincs. Akkor feláll, felteszi a kalapját – a kalapja mindig elegáns –, és eltűnik. Más lekopasztana bennünket, amíg pénz van a zsebünkben. Ő csak tanít. Napi harminc forint a tandíj. Szívesen megfizetjük.”
