„Európában már más szelek fújnak”
– Bánáti János, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke egy lapunknak adott interjúban „rendszerhibával” magyarázta a büntetőeljárások elhúzódását. Azt mondta, nem a rendőrök, az ügyészek, a védők vagy a bírák hibája, hogy lassan őrölnek az igazságszolgáltatás malmai. Osztja ön Bánáti úr véleményét?
– Nem szerencsés általánosítani. Sok ügy elhúzódik, lehetnek, sőt biztos vagyok benne, hogy sajnálatos módon vannak köztük olyanok is, amelyek indokolatlanul, de összességében túlzás azt állítani, hogy Magyarországon elfogadhatatlanul hosszú ideig tartanának a büntetőeljárások. Az 1998-ban elfogadott, majd a 2003-as hatálybalépéséig, sőt azt követően is öszszességében több száz ponton módosított eljárási törvényünk olyan, amilyen. Lehetne jobb, de alkalmazható. Számos lehetőséget teremtett az eljárások gyorsítására és egyszerűsítésére. Ezekkel mind gyakrabban élnek is az ügyészségek.
– A tapasztalatok nem ezt mutatják!
– Pedig így van. Senkit ne tévesszen meg a látszat. Lehetséges, hogy egyes, a közvéleményt valamilyen oknál fogva különösen foglalkoztató ügyekben hosszúra nyúlik az eljárás, de az ügyek összességére ez nem igaz. Az sem igaz, hogy elárasztotta az országot a bűnözés, hiszen a 2009-es statisztikák éves szinten 400 ezer alatti bűncselekményszámot mutatnak, egy évvel korábban még felette voltunk a 400 ezernek, még korábban pedig még magasabb is volt az egy évben ismertté vált bűncselekmények száma.
– Ha hihetünk a statisztikáknak...
– Tételezzük fel, hogy pár tízezer kisebb súlyú jogsértésben nem indul eljárás, és ezért „kimaradnak a statisztikából”. A hazai bűnözés ettől még továbbra is lassú, de folyamatosan csökkenő tendenciát mutat, függetlenül attól, hogy egyesek ilyenolyan megfontolásból ennek az ellenkezőjét hangoztatják. Tény ugyanakkor, hogy a bűnözés átstrukturálódott. Nőtt a kvalifikált, a szervezetten elkövetett és a határokon átnyúló szervezett bűnözés. Főleg a fiatalok körében elképesztő mértékben nőtt az agresszió, a motiválatlan bűnelkövetés, amikor józan észszel fel sem fogható, hogy miért bántalmazta, miért ölte meg valaki az áldozatát. Ezek az ügytípusok komoly kihívás elé állítják a nyomozó hatóságokat, köztük az ügyészséget is.
– Ha az igazságszolgáltatás annak idején meg tudott birkózni a jóval több bűncselekménnyel, a kevesebb mint 400 ezer miért okoz mégis akkora gondot?
– Bonyolultabbak lettek az ügyek. Másrészt pedig az igazságszolgáltatás valamenynyi szereplője komoly létszámgondokkal küzd. A rendőrségen van olyan megye, ahol a kiemelt ügyekkel foglalkozó bűnügyi szolgálat feltöltöttsége 82 százalékos, azaz mintegy ötödével kevesebb nyomozó dolgozik annál, mint ahánynak az állománytábla szerint kellene. És akkor arról még nem beszéltem, hogy az állománytábla szerinti létszám amúgy elegendő lenne-e a feladatok elvégzéséhez. A rendőrségnek mindemellett komoly gondot jelent – és ez kihat a nyomozások hatékonyságára és időszerűségére is –, hogy az elmúlt években tapasztalt nyomozók sora ment nyugdíjba korkedvezménnyel. Sok a felkészült, tehetséges, ám rutintalan nyomozó.
– A büntetőeljárásról szóló törvény szerint az ügy ura az ügyész, aki nyomoz, vagy nyomoztat. Miért nem segítenek a felkészült ügyészek a tapasztalatlan nyomozóknak?
– Ha tehetik, segítenek. Azokban az ügyekben, ahol lehetőség van rá, vagy az szakmailag indokolt, napi kapcsolatban állnak. Hadd emlékeztessem: az úgynevezett kecskeméti maffiaperben a nyomozás befejezése után három, a Cozma-gyilkosság nyomozásának lezárása után tizenkét nappal már kész volt a vádirat. Ez nem történhetett volna meg, ha az ügyészek nem dolgoznak együtt a nyomozókkal. Miközben mi is kevesen vagyunk. A katonai ügyészekkel együtt durván 1800 ügyész szolgál az országban.
– Mennyire lenne szükség?
– Sok ügyészi egységnél a túlterheltség már az elviselhetőség határán van. Feltétlenül kellene tehát létszámemelés. Nem olyan időket élünk azonban, amikor egy közpénzből fenntartott intézménynek komoly létszámfejlesztésre reális lehetősége lenne. Tavaly az Alkotmánybíróság úgy döntött, az ügyésznek minden tárgyaláson jelen kell lennie. A döntés előtt a bírósági tárgyalások 65 százalékán volt jelen az ügyész, de a kevésbé leterhelt megyékben sem haladta meg az ügyészi részvétellel folyó eljárások aránya a 70-80 százalékot. Kétszáz fős létszámnövelésre kértünk lehetőséget az AB-döntés „következményeinek kezelésére”, s további ötven ügyész munkába állítására a társasházi törvényből adódó új feladatok miatt. Mindkét kérésünkre rábólintottak. Ez azonban csak azt jelenti, hogy az ügyészség erői nem csökkennek.
– Bánáti arról is beszélt, hogy az 1998-ban megalkotott büntetőeljárásról szóló törvény eredetileg fegyveregyenlőséget teremtett volna a vád és a védelem között, és szerinte ez sok tekintetben egyszerűsítette, gyorsította volna az eljárásokat. A kodifikációs folyamatban azonban a törvény legtöbb újítását megfúrták, még mielőtt bevezethették volna azokat. Önöket is az újdonságok „megfúrói” között említette Bánáti.
– Csakúgy, mint a bírákat és – bizonyos mértékben – ügyvéd kollégáit is. Tehát akkor ki fúrta meg azokat az előremutatónak mondott törekvéseket? A szakma. A jogászszakma többsége nem értett egyet számos, a magyar és az európai kontinentális jogtörténetben ismeretlen, idegen megoldás bevezetésével. Nem angolszász megoldásokat kell jól-rosszul adoptálni, a hazai jogrendszer keretein belül kell megtalálni az eljárásokat egyszerűsítő, gyorsító, ugyanakkor a szükséges garanciákat is magukban foglaló megoldásokat. Már csak nyomozástaktikai megfontolásból sem tartom jó ötletnek, hogy a védő mindig mindenről azonnal értesüljön,mindigminden egyes eljárási cselekményen jelen lehessen. Meggyőződésem, hogy a hazai eljárásjog összes hibája ellenére sem akadályozza a védők munkáját, és az ügyészek sem érdekeltek abban. Gondoljon csak bele: ha az ügyész figyelmen kívül hagyja a védői indítványokat, észrevételeket, és csak a bíróság előtt derül ki, hogy ez mekkora hiba volt, a vád elbukja az ügyet. Ez pedig senkinek sem jó.
– Az elmúlt években a törvény lehetőséget teremtett bizonyos, az ügyek egyszerűbb és gyorsabb elbírálását segítő eljárásokra. Bánáti azt is sérelmezte, hogy ezeket csak elvétve alkalmazza az ügyészség. Miért?
– Az egyszerűbb ügyekben a bíróság elé állítás, a tárgyalás mellőzése indítványozásával a közvetítői eljárás kezdeményezésével vagy a vádemelés elhalasztásának lehetőségével egyre nagyobb arányban élünk. Az elmúlt évben a büntetőeljárást gyorsító és egyszerűsítő jogintézményeket az ügyek közel 40 százalékában alkalmaztuk. A Magyar Ügyvédi Kamara elnöke által hivatkozott „megállapodás a vádról”, ami helyesen „a lemondás a tárgyalásról”, valóban nem gyakori, hiszen csak az esetek töredékében, az összes ügy háromtized százalékában éltünk ezzel. Az ügyészek idegenkednek attól, hogy alkuba bocsátkozzanak a gyanúsítottakkal, hiszen ha a vád erős lábakon áll, a bíróság előtt ők a „nyerők”, ha nem, akkor azt a védelem is érzi, és így eleve fel sem vetődhet semmiféle megállapodás lehetősége. A védők sem bombázzák az ügyészeket „alkuajánlatokkal”.
– Új jelenség, hogy az egymással vitázó politikai erők egymás (olykor kölcsönös) feljelentésével próbálják eldönteni vitáikat. Sokak szerint a Legfőbb Ügyészség főbejárata előtti sajtótájékoztatón tett feljelentések többsége egyszerű politikai marketing. Kiszűrhetők az efféle píárperek, vagy ezeket is komolyan kell venni?
– Számtalanszor próbáltam már felhívni az érintettek figyelmét arra, hogy csak az idejüket pazarolják, ha személyesen nekem címezik a feljelentésüket. Én ugyanis azonnal továbbadom a helyettesemnek, ő az illetékes főosztályvezetőnek, aki továbbküldi az illetékes megyei főügyészségre és így tovább. Mire eljut ahhoz, aki először érdemben foglalkozik majd vele, egy hét is eltelik. Persze meglehet, hogy píárszempontból vannak előnyei annak, ha valaki a Markó utcában tesz feljelentést, nem tudom. Mint minden más esetben is, a feljelentést a tartalma alapján bíráljuk el, és nem vizsgáljuk a feljelentő célját, indítékát. Ha van bűncselekményre utaló gyanú, elrendeljük a nyomozást, ha nincs, elutasítjuk a feljelentést. Aztán végighallgatjuk, hogy az egyik fél szerint ilyen párti, a másik szerint olyan párti döntést hoztunk.
– Legyintett egyet a mondat végén. Nagy a politikai nyomás önökön?
– Senki nem hívott még fel egyik pártból sem, hogy ebben vagy abban az ügyben így vagy úgy kellene eljárni, ha erre gondolt. Üzengetni szoktak, halljuk, látjuk, olvassuk a médiában, aztán tesszük a dolgunkat tovább.
– Ön ma még egy független, azaz „a parlament alá rendelt” ügyészség vezetője.Mit gondol, az utóda is az lesz?
– Csak abban vagyok biztos, hogy sem az utódom személyéről, sem az ügyészség jogállásának esetleges megváltoztatásáról senki nem fogja kikérni a véleményemet. Nézzük a tényeket: 1872-ben – annak ellenére, hogy a jogtudósok többéves vitájukban a független ügyészségmellett tették le a voksot – az Igazságügyi Minisztérium alá rendelt ügyészség alakult meg, s egészen 1953-ig nem is változott az ügyészség jogállása. Azóta független, a parlament alárendeltségében működő szervezet. Nem látom értelmét, hogy miért kellene ezen változtatni. Mennyivel lesz jobb, gyorsabb, törvényesebb az igazságszolgáltatás működése? Szokás azzal érvelni a jelen helyzettel szemben, hogy Európában nincs még egy ilyen „független” szervezet. Ez nem igaz. Az uniós tagállamok közel harmadában független ügyészségek működnek, s a többi országban is erősödő ügyészségi függetlenedési törekvések érzékelhetők, amelyek mögött többnyire komoly politikai támogatás is kimutatható. Lengyelországban április elsején lett „független” az ügyészség. A közelmúltban nálunk járt a spanyol legfőbb ügyész. Az Európai Unió Legfőbb Ügyészei Hálózatának elnökemondta: Európában ma már más szelek fújnak, nem a kormány alá rendelt, hanem az attól független ügyészségek számának növekedése várható.
– Sokan azért bírálják a jelenlegi rendszert, mert kontroll nélküli hatalmat ad az ügyészségnek, és mert az ügyészség olyan döntéseket hozhat, amelyekkel megakadályozhatja a kormány büntetőpolitikájának érvényesülését.
–Miért tenne ilyet?Egyébként a kormánynak ne legyen büntetőpolitikája. Büntetőpolitikája a parlamentnek legyen, és a törvények határozzák meg az igazságszolgáltatás egyes szereplőivel szemben a társadalmat képviselő jogalkotó elvárásait. Ami pedig az ügyészség kontroll nélküli túlhatalmát illeti: kit zavar a legfelsőbb bíróság elnökének, az ÁSz elnökének vagy az ombudsmanok kontrollnélkülisége? Az ügyészi döntéseknek van kontrollja: a vádról a bíróság dönt, a vád elmaradása esetén a pótmagánvád ad lehetőséget az ügyészi döntés vitatására. És mi változna attól, ha a legfőbb ügyész fölé helyeznék az igazságügy-minisztert? Legfeljebb annyi, hogy akkor őt, és nem a legfőbb ügyészt interpellálnák.
