– Többé nem lesz lehetőségük a visszatérésre. Ennek egyrészt nincs meg a társadalmi alapja, másrészt nincs aki finanszírozza – állítja Tamás Pál szociológus az első fordulóban alig több mint 2,6 százalékot szerző Magyar Demokrata Fórumról. Hozzáteszi: a párt mélyrepülése nem hónapokkal vagy évekkel ezelőtt kezdődött. Szerinte azóta nem találják magukat, amióta nincsenek kormányon, vagyis immár tizenhat éve.

Tamás Pál úgy látja, hogy Antall József vezetésével 1990-ben az MDF olyan konzervatív párt volt, amely – mintegy folytatva az 1945 előtti hagyományokat – a keresztény középosztály uralmát testesítette meg „puhán kizárva” a többieket. – Aki ebbe nem fért bele, az mehetett a szabad demokratákhoz – tette hozzá. Szerinte ez a típusú konzervativizmus, ha nincs hatalmon, nem tud létezni. – 1994 és ’98 között még tartott valamennyire a muníciójuk, de a szavazóik, akiknek kormánypártiság vagy legalább annak lehetősége kellett, új, kormányképes erő után néztek.

Ráadásul nem jött létre az a nemzeti tőke sem, amelyik támogatott volna egy ilyen pártot. – A nemzeti érzelmű oligarchák egy radikálisabb, modernebb pártra vágytak, és meg is találták a Fideszben, vagy mások, később a Jobbikban – magyarázza. Az MDF újabb fordulata, a modern, nyugati típusú konzervatív párttá válás a politológus szerint társadalmi bázis híján nem sikerülhetett. – A párt még megmaradt keresztény középosztálybeli szavazói egyszerűen nem ették meg: azért, hogy Dávid Ibolyáék bent maradhassanak a parlamentben, egy SZDSZ-es szöveget nyomó, egykori reformkommunistára, Bokros Lajosra kell szavazniuk, majd még Retkes Attilával is „boltolniuk” – mondja. Kiemelte: az MDF vezetése egy olyan modellt talált ki, ami, bár papíron működőképesnek tűnt, kulturálisan elfogadhatatlan volt azoknak a választóknak, akik korábban az MDF-et támogatták.

Ami pedig a másik lehetséges választói csoportot, a korábbi SZDSZ-szavazókat illeti, a szociológus szerint a budapesti liberálisok nem szavaznak egy olyan pártra, bármennyit is változott az elmúlt években, amelyik újratemette Horthy Miklóst. (Boross Péter az akkor már nagybeteg Antall József miniszterelnök helyetteseként, magánemberkéntvolt ott Kenderesen, a kormányzó újratemetésén.) – Ráadásul nagyon kevés, alig ötszázaléknyi emberről beszélünk, amikor erről a csoportról van szó. Egyszerűen nem igaz, hogy van tízszázaléknyi liberális Magyarországon, ezt semmilyen kutatás nem igazolta – állítja. Tamás Pál szerint tehát az MDF kísérlete, hogy „összekeverjék a tüzet és a vizet”, vagyis hogy egyesítsék a nagyvárosi liberális és a keresztény középosztálybeli szavazókat, kudarcot vallott: „a víz nem forrt fel, a tűz pedig kialudt”.

Azt viszont nem gondolja, hogy a Lehet Más a Politika párt vette és veszi el a jövőben az MDF lehetséges szavazóit.

Szerinte az LMP „placebopárt”, amelyre szavazni annyit jelent, hogy a választó nem szeret, nem tud azonosulni egyik párttal sem az eddigi politikai palettáról.

– Az „egyik sem kell” jelenleg Magyarországon hét százalékot ér, de az még kérdéses, hogy a jó név, a rokonszenves fiatal emberek lelkesedése elég lesz-e a hosszú távú politikai pályához.

Ugyanakkor a szociológus szerint ez már nem befolyásolja az MDF sorsát.

Nem hisz abban, hogy a párt újra tudja építeni önmagát, egyszerűen azért, mert már nincs olyan számottevő társadalmi réteg, amelyik sajátjának érezné az MDF-et, és támogatná akár a szavazatával, akár pénzzel.