Az idő Orbán Viktort igazolta
Igaz, nagyobb hagyományú demokráciákban sem egyértelmű, mikor célszerű „bedobni a törülközőt”.
Orbán Viktor lemondása többször is napirenden volt már. Először 1994-ben a Fidesz súlyos, sok tekintetben váratlan veresége után, majd 2002-ben és 2006-ban, amikor elveszítette a választásokat. De a pergőtűz alá helyezett, ellenzékbe szorított pártvezér ellenfelei és a média sürgetése dacára sem volt hajlandó visszavonulni. Most úgy tűnik, az idő őt igazolta. Kevés magyar politikus mondhatta el ezt magáról! A Fidesz–KDNP elsöprő győzelmet aratott, és komoly esélye van a parlamenti mandátumok kétharmadának elnyerésére. Ehhez hasonló eredményt Magyarországon utoljára a Független Kisgazdapárt produkált az 1945 őszi választásokon. AzMSZP húsz százalék alatti középpárttá vált, vezetői már azzal is elégedettek lehetnek, hogy két és fél százalékkal megelőzték a Jobbikot. Orbán szívós kitartásából okulva a szocialisták lemondani kényszerült miniszterelnöke, 2006-os legyőzője, Gyurcsány Ferenc is arra készül, hogy ellenzékben a végsőkig kitartson. Vállalja a „táborozást a sivatagban”, és miután négy évig „pokollá teszi” a miniszterelnök életét, 2014 tavaszán ő is diadalmasan viszsza próbál térni. Hasonló mutatványra nem volt képes a teljesen „leamortizálódott” kisgazdapárt egykor még államfői ambíciókat is dédelgető vezére, Torgyán József. Őt elnyelte a parlamenten kívüli mocsár, melyhez képest a sivatag is paradicsom.
A rendszerváltás és az 1989–90-ben kiépült demokratikus intézményrendszer pozitív fejleménye, hogy megnyílt a politikai koncepciók „organikus korrekciójának” lehetősége.Történelmünkben először fordult elő, hogy egy politikus felülvizsgálta eredeti programját, megnyert magának új társadalmi csoportokat, levonta hibáinak tanulságait, és ezáltal „átpozícionálta” magát.
Magyarországon hagyományosan rendkívül rövid idő állt a politikusok rendelkezésre egy-egy kivételes történelmi pillanatban, hogy tömegeket nyerjenekmegmaguknak, s ezáltal demokratikus legitimációra tegyenek szert. Eszem ágában sincs Orbán Viktort olyan, tragikus sorsú huszadik századi magyar miniszterelnökökhöz hasonlítani, mint Károlyi Mihály vagy Nagy Imre, de gondoljuk csak meg: az egyiknek néhány zűrzavaros hónap, a másiknak a forradalom napjaiban néhány, még kaotikusabb nap állt rendelkezésre, hogy „felépítse” a demokrácia keretein belül önmagát, mint politikust. És egyik sem jutott el odáig, hogy demokratikus választásokon szavazzanak róluk. Miután elmúlt a történelmi pillanatuk, az ellenzéki szereplés lehetőségétől is megfosztották őket, soha többé nem tudtak visszatérni a közélet színpadára. Az első a száműzetésből visszatérve statiszta szerepre kárhoztatott, majd végleg kitessékelték az országból, az utóbbit pedig felakasztották. Az egyetlen sikeres visszatérést a huszadik század legnépszerűtlenebb politikusa, Rákosi Mátyás hajtotta végre 1945-ben. Ő azonban meggyőződéses kommunistaként „elvi ellensége” volt a parlamentáris demokráciának, és 1956-os távozása után haláláig nem térhetett vissza abba az országba, ahol annyit ünnepelték.
Orbán Viktor két elveszített országgyűlési választás után ismét megnyert egyet. Sikerült „átkelnie az ellenzéki sivatagon”. (Ezt a kifejezést Charles De Gaulle használta pályafutásának 1946 és 1958 közötti időszakára, amikor ellenzékbe kényszerült.) Közben alaposan átalakította a pártját is, programját is, hiszen a Fidesz liberális pártból konzervatív gyűjtőpárttá vált, széles bázist alakított ki, jelentős mozgósító erőre tett szert. Sajátos módon a Fidesz „arculatváltását” hosszú időn át éles baloldali kritika kísérte. Pedig később egy másik, jobb napokat látott rendszerváltó párt, az MDF is ugyanezzel kísérletezett – mint kiderült, sikertelenül. Ki tehetne most szemrehányást a Fidesznek és elnökének azért, mert „cserbenhagyta a baloldali liberális eszméket”, azután, hogy az MDF megpróbálta átvenni a konzervatív liberalizmus képviseletét, de belebukott, az egykor „váltópárti” szerepre készülő SZDSZ pedig az FKGP sorsára jutva eltűnt a történelem süllyesztőjében?
A mostani választások után több politikus kényszerül arra, hogy levonja a tanulságokat, és Dávid Ibolya példáját követve lemondjon. Mindeddig a jobboldalon zajlott az átalakulás, mely az Antall József által fémjelzett MDF felbomlásával kezdődött. (Utódja, az exminiszterelnök Boross Péter tavaly jelentette be végleges visszavonulását.) Most a baloldal vezető ereje, a megroggyant MSZP sem ússza meg, hogy ismét átmenjen az „ellenzéki tisztítótűzön”. A „sivatagi vándorlás” nehezen képzelhető el új emberek feltűnése és a régiek visszavonulása nélkül. Meggyőződésem, hogy miután a jobboldal átrendeződött (vagyis a Fidesz mellett a szélsőjobboldali Jobbik is bejutott a parlamentbe), az MSZP-ben „kő kövön nem maradhat”. Le kell cserélni a régi vezetői garnitúráját, és új társadalmi bázist kell kiépítenie. A régi embereire csak korlátozottan számíthat. Közülük néhány emblematikus figurának alighanem erős médiatámadásokkal, tán még bírósági felelősségre vonással is szembe kell most néznie, vagyis a visszavonulás sem lesz zökkenőmentes.
A Fidesz április 11-én elsöprő győzelmet aratott, annyi képviselőt küld az Országházba, hogy képviselői a padsorokat nagyobb részt „narancsszínűre festik”. A politikai színtér gyökeresen átalakult, és nem egy túlerőben lévő külső hatalommal kötött kényszerű alku következtében, úgy, mint az 1867-es kiegyezést követően, vagy később, 1920-ban, illetve 1945 és különösen 1948 után. Ezért a most kialakult politikai helyzet, hogy egy nagypárt, két középpárt meg egy kispárt küld képviselőket a parlamentbe, nem is tart majd évtizedekig, hiszen a választók akarata bármikor változtathat rajta. A mostani választás eredménye azt mutatja, hogy a két világháború közötti korszaktól eltérően működik nálunk a politikai váltógazdaság, és a szélsőjobboldal pozíciói sincsenek „bebetonozva” az államapparátusban, mindenekelőtt a hadseregben. Vagyis nem érdemes a Horthy-korszak feltámadásával riogatni a hazai és külföldi közvéleményt.
A magyar baloldal látványos vereségét a két cikluson keresztül kormányzó szocialisták és szabad demokraták megdöbbentő dilettantizmusa okozta, mely április 11-én este még a választások lebonyolításában, az eredmények káoszba torkolló kihirdetésében is megnyilvánult. Ugyanakkor az MSZP fiaskója összefüggésbe hozható vezetőinek mérhetetlen pénz- és hataloméhségével, mely a Magyarországot különösen súlyosan érintő gazdasági válsággal együtt nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tömegek elvesztették benne a bizalmukat. Gondoljuk csak meg, micsoda esélyt játszott el a magyar baloldal! Miután 1948 és 1990 között pártállami rendszerben, azaz legális ellenzék nélkül kormányzott, megadatott neki, hogy újabb tizenkét (egyszer négy, egyszer nyolc) évig, immár demokratikus legitimáció birtokában vezethesse az országot. A „pártállami” korszak csődjét valahogy még meg lehetett magyarázni a Szovjetunió végzetes meggyengülésével majd összeomlásával. Csakhogy 1990 után a szocialista vezetők – meg a hozzájuk gyanús gyorsasággal csatlakozó és szinte végig kitartó, a „szürkeállományukkal” hivalkodó szabad demokraták – a Nyugat összes „receptjét” átvették, majdnem ugyanúgy figyeltek Washingtonra és Brüsszelre, mint az elődeik annak idején Moszkvára. Ennek ellenére, vagy éppen ezért az államadósság a GDP arányában ma jóval nagyobb, mint 1990-ben, amikor Németh Miklós kormánya – miután végre bevallotta az addig titkolt, lesújtó gazdasági adatokat – átadta a hatalmat az új, demokratikusan választott kormánynak.
Ki tudja, hogy az országgyűlési választások után milyen sorsra jut a belső repedések által felszabdalt MSZP? Kinek kell visszavonulnia képviselői közül a közélettől, és kinek jut hely a még mindig viszonylagos menedéket nyújtó ellenzéki sivatagban? Nem támad-e a baloldalnak a szocialistáknál hitelesebb alternatívája a magyar politikában? (A figyelemre méltó sikert elért LMP jobban vonzza a fiatalokat, sokan ebben az új pártban látják a baloldal megújulásának lehetőségét.) Van-e jövője a volt KISZ-titkároknak a 2010-es évek magyar közéletében? Eljött az ideje annak, hogy végre ezekre a kérdésekre is választ adjunk anélkül, hogy az érintettektől, köztük mindenekelőtt Gyurcsány Ferenctől, megvonnánk a lehetőséget, hogy a történelem ítélőszékéhez fellebbezzenek.
A sterző közíró
