2002-es döntése után 2006-ban talán még könnyebben választotta az MSZP-t, Őszöd aztán alaposan megzavarta, ami pedig utána történt, eltántorította, s ha nem is telítődött ellenszenvvel, már régóta megbarátkozott vele, vagy tudomásul vette a Fidesz győzelmét. Csalódottságában sokfelé elkóborolt, de ha még az utolsó pillanatban is bizonytalanul, ismét csak a legkisebb rosszat kereste – s ebben végre megalapozott döntést akart hozni, ha egyáltalán akart.

A legkisebb rossz keresésére a politikai elit nevelte rá választóit, egész kampányok épültek erre, különösen a baloldali, liberális érzelmű közönség fogadta el, hogy aggodalmai rangsorával osztályozza a választékot. Ez a vasárnap a „legkisebb rossz” politikájának csődje is volt.

Tévedés azt hinni, hogy az SZDSZ vitustánca a 2008-as népszavazás után kezdődött. A szocialistákkal való együttműködés összes addigi frusztráltsága robbant felszínre a koalíciós szakításkor, miután attól kezdve szabadon koncentrálhattak belső feszültségeikre, identitásuk romjaira, amelyek számbavételekor csak ürügy volt a „legkisebb rossz” különböző értelmezése.

Az MSZP sem most ért válaszúthoz, csak most szűnik meg MSZMP-nek lenni. A pártot más-más szükséghelyzet kergette mindig reformlázba. A Bokros-csomag, amelyre ma már büszkék, ugyanolyan szorításban született, mint Gyurcsány Ferenc 2006-os félkész, sok szempontból improvizált nekirugaszkodása, amelyről éppen Őszödön derült ki, hogy csak ő gondolja komolyan – mert lehet ugyan, hogy a frakció ott döbbent rá bizonyos riasztó számokra, de miniszterelnökük téziseiről lehetett fogalmuk, hiszen mást sem tett, mint írta őket. A Bajnai-évet sem más, mint a kényszer szülte. A pénzügyi tűzoltás egyetlen pillanatra sem emelkedhetett szerkezetátalakító programmá.

Egy valóban megújuló baloldalnak nagyon nehéz lesz közösséget vállalnia a parlamentben ülő szocialisták többségével, és nem azért, mert nem demokraták, hanem, mert egyszerre vált hiteltelenné a párt baloldalisága és ürültek ki modernizációs törekvései, pontosan azért, mert a „legkisebb rossz” mentén egyiket sem voltak képesek alkotó módon képviselni. (Vasárnap éjjel – talán píárosai tanácsára – Mesterházy Attila már elnökségi társak nélkül, egy sebtében összeállított, fiatal, de ismeretlen csapattal a háta mögött beszélt.)

Az ellenzéki hadviselés keltette klíma szintén nagymértékben hozzájárult a teljes kudarchoz. A Fidesz bárdja megállás és válogatás nélkül ütötte-vágta Gyurcsányt, nem kímélte a kormánypártokat, a bizalmi tőke kétségkívül hamar elfogyott, a bárd szüntelen és sokszor elővigyázatlan suhogtatásával ugyanakkor létrejött az a fajta „le velük!”, amivel a Fidesznek is meg kell majd küzdenie.

1990-ben a rendszerváltás szükségességét felismerő, de abba belerokkanó, 1998-ban a váltás egyetlen felelősét elnökükben megtaláló, de erős és nagyjából egységes szocialista párt vonult ellenzékbe. Most egy önbizalmát vesztő, személyes alkukban fedezéket kereső, morálisan megtépázott MSZP szenvedett súlyos vereséget. Kiderült, hogy vezetése a „közös ellenfél”, Gyurcsány Ferenc önkéntes távozásával valamennyi politikai célját elvesztette, a párt a „legkisebb rossz” jegyében, túlélő üzemmódban működött, így semmire nem adott-adhatott választ, sem támaszt.

Kemény feladat vár a győztesre. Egyebek mellett könnyen beleléphet ugyanazokba a csapdákba, amelyek lerakásában nem kis része volt. A Jobbikban kérlelhetetlen, néhol korábbi önmagára emlékeztető ellenfelet kap. Ha enged, az nem a kisebbik rossz.