Pedig néhány héttel ezelőtt még a Szlovákiához fűződő politikai viszony heves belpolitikai csaták tárgya volt, mostanra azonban e kérdés is eltűnt. Noha a szlovák politika által támasztott kihívással – bármilyen politikai színezetű kormány kerüljön hatalomra Budapesten és Pozsonyban – még hosszú ideig számolni kell. Arról nem is szólva, hogy éppen most, a gyorsan változó világban, egy új globális hatalmi-befolyási rend kialakulása kellős közepén, a globális megrázkódtatások sorát kiváltó gazdasági válság idején kellene kitalálni, Magyarország hogyan tud versenyképes maradni a rendkívül erős konkurencia közepette – úgy, hogy közben képes az érdekeit is érvényesíteni.

A külpolitika háttérbeszorulása nem új jelenség; aNATO-, majd az EU-csatlakozással a fő házifeladatokat sokan letudták. A „másodrendűséget” jól mutatja, hogy a Fidesz 2010-es választási programjában (Nemzeti ügyek politikája) egyetlen szó sem esik a külpolitikáról, de az MDF programjából is kimaradt e kérdéskör. Igaz, megkeresésünkre Németh Zsolt , a Fidesz külügyi kabinetjének vezetője komplett programmal válaszolt, amelyből kiderült, hogy a választások megnyerésére esélyes párt lengyel–magyar–román stratégiai szövetségben gondolkodik. A kezdeményezés egyrészt az USA két legfontosabb kelet-európai (katonai) szövetségesével hozná „egy hajóba” Magyarországot, másrészt ellensúlyozhatná az örök vetélytárs, Szlovákia „nyomulását”.

Míg a sokat emlegetett euroatlanti integráció megvalósulásáig a külpolitika nemzeti egyetértésen alapult, mára konszenzus egyedül e két „klubtagság” fenntartásában van. A Jobbikot leszámítva mindenki támogatja a Magyar Honvédség külföldi szerepvállalását. A Jobbik esetében figyelemre méltó: miközben erőteljesen Kelet felé fordulna, döntő fontosságúnak nevezi, hogy az Egyesült Államok kedvező véleménnyel legyen Magyarországról.