Fidesz

A szociálpolitika nemzeti ügy lehet, mert – ellentétben az oktatással – önálló fejezetet kapott a választási programban. Ahogy máshol, az ellenzéki párt ezen a területen sem fukarkodik a kormány bírálatában. Ítélete egyértelmű: a szociális biztonság széthullott, és ez az elmúlt nyolc év politikájának következménye. A fókuszban nem a gazdasági válság vagy a strukturális munkanélküliség szociális következményei, hanem a családok helyzete és a gyerekvállalás számának csökkenése áll. „Az elmúlt évek rombolása odáig vezetett, hogy csak 2009­ben 34 000 lélekkel csökkent az ország lakossága”. (Itt a program túlzott nagyvonalúsággal mond le magyar lelkekről. A KSH adatai szerint a tavalyi évben – a bevándorlás kompenzáló hatása miatt – valójában 17 975 fővel csökkent azország lakossága, márpedig az idézett szövegben erről az adatról van szó. És, hogy a rombolásnak milyen hagyományai vannak: az Orbán­kormány utolsó évében a lakosság száma 25 445 fővel csökkent.

A család, mint olyan középpontba állítása miatt, a Fidesz–KDNP programjától a rászorultság elvének érvényesítése igen távol áll. Értelmezésükben a szociálpolitika legfontosabb feladata általában a családok erősítése és a gyerekvállalás ösztönzése, függetlenül az anyagi helyzettől: „az új kormány számára a társadalompolitika alapját a család jelenti (…) Célszerű tehát olyan eszközöket alkalmaznunk, amelyekben maga a társadalompolitika válik családpolitikai szemléletűvé”. Ezeket az eszközöket azonban a program nem ismerteti, nem a „hogyan”, hanem a „mi lenne jó” kérdésre ad válaszokat. Például a gyereknevelés és a munka összeegyeztethetősége. A mikéntről annyit tudhatunk meg, hogy „a munkaerőpiac jelenlegi családellenes jellegét megszüntetjük”, és ezt „foglalkoztatáspolitikai és munkajogi eszközökkel segítjük elő”. Ennyi. Pedig éppen azt kellene bemutatni, hogy milyen módon javítanák a nők biztonságérzetét a munka világában, és csökkentenék terhelésüket a családon belüli feladatmegosztásban.

A tényleges szociálpolitika területén a program megőrzi a 90 százalék helyzetleírás („több százezer ínségben élő mellett közel kétmillióan élnek a nyomor peremén billegve”), és 10 százalék óhajtás („meg kell akadályozni a további leszakadást”) arányt. „A következő kormánynak rögtön az elején ki kell mondania: márpedig lakáselárverezés nincs. Az emberek feje fölül, akármekkora is az adósságuk, a lakást nem lehet elárverezni”, jelentette ki néhány hónapja, nem kis meglepetést keltve Orbán Viktor.

A program visszafogottabban fogalmaz: „...a tartozásokat felhalmozók lakhatását, fedél alatt tartását meg kell oldani. Nem élhet az utcán egyetlen család sem”. A segélyezés témájában, és azzal szoros összefüggésben a cigányság helyzetéhez való viszonyban a Fidesz–KDNP programja öszszehasonlíthatatlanul mérsékeltebb, mint amit a Jobbik képvisel. Egyszerűen csak azt mondják, amit a monoki mozgalom híveitől befolyásos MSZP-s politikusig – a szociális szakmát leszámítva – szinte mindenki. A Fidesz úgy látja, hogy „nincs értelme fenntartani a feneketlen vödörbe öntött pénzek mai gyakorlatát – munkára ösztönző támogatásokkal, a fizikai nyomor (telepek, putrik, gettók) világának átalakításával, a kriminalizálódás megfékezésével, a kilátástalan szegénység újratermelődésének akadályozásával kell jövőképet kínálni.” Konkrétumokat itt sem találhatunk. Az anyag elmarasztalja az előző időszak „emberjoginak hazudott” politikáját, mégis csak egyetlen mondatot szán a megoldásra: „A tanulás­munka kiemelkedési útját kell választhatóvá tenni, és a cigányság társadalmi beilleszkedésének lelki és fizikai akadályait kell lebontani.” A probléma súlyát tekintve talán kissé elnagyoltan.

MSZP

A szocialisták nem hencegnek hoszszan szociálpolitikai eredményeikkel. Programjukban az elmúlt évek szociális politikáját vázlatosan értékelve megemlítik, hogy „a diákok közel fele ingyen kapja a tankönyvet, ingyenesen, kedvezményesen az ebédet. A szegényeknek támogatás jár az óvodában. Felzárkóztató és tehetséggondozó programok indultak”. Emellett büszkék az Út a munkához programra és a családi pótlék emelésére. Még kevesebbet árulnak el annak részleteiről, hogy az „MSZP a szociális biztonság, az igazságosság és a szolidaritás pártján áll” önmeghatározásból a gyakorlatban milyen intézkedéseket vezetnének le, ha kormányon maradnának. A legkonkrétabb ígéret, hogy folytatják és kibővítik az Út a munkához programot, hozzátéve: „átvezető utakat biztosítunk a közmunka és a piaci foglalkoztatás között”. Hogy milyen módszerekkel tennék ezt, az nem derül ki, ami azért is sajnálatos, mert a lassan két éve tartó szakmai vita résztvevőinek egyik fele szerint ilyen átvezetések érdemben nem lehetségesek.

A program úgy fogalmaz meg sok „kell”­t és „van szükség”­ et, hogy közben nem tisztázza, miért nem valósult meg az adott szándék a kormányzati évek alatt: „fel kell gyorsítani a gyermekszegénység elleni program megvalósítását, az átjárható iskolarendszert szolgáló lépéseket”. Vagy: „új eszközök kellenek a fogyatékosok munkalehetőségének biztosítására, valamint a dolgozni akaró kismamák és a munkaerőpiacról oktalanul kieső 40­esek, 50­esek védelmében”.

Bár az elmúlt két év erősen vitatott szociálpolitikai változtatásai a céljuk elérését – a szocialisták eddigi nyilatkozatai alapján – sikeresen szolgálták, a program mégis azt írja, hogy további „olyan új eszközöket és jogszabályokat kell kialakítani, amelyek nem zárnak be a segélyen élés, a szegénység, a képzetlenség körforgásába, hanem ösztönöznek a kiemelkedésre, a munkavégzésre és tanulásra. Eszerint olyan támogatási rendszerre van szükség, amely „garantálja, hogy a támogatás azokhoz jusson el, akiknek szánja a közösség.” Feltehetően ezt az elvet ültetné át a gyakorlatba az a frissen napvilágot látott szocialista javaslat, amely úgy szól, hogy négy vagy annál több gyerek esetén a családi pótlék csak adókedvezmény formájában vehető igénybe. Az indoklás szerint „korrekcióra szorul az a családtámogatási rendszer, amelyben a gyermekvállalás biznisszé” vált. A Jobbik megfogalmazásában ugyanez: „A cigányságon belül megjelent a megélhetési gyermekvállalás, amely révén ezek a családok újabb és újabb gyermekeket vállaltak az ezért járó családtámogatásokért. (…) a megélhetési gyermekvállalás visszaszorítása érdekében a családi pótlékot a 3. gyermektől felfelé adókedvezménynyé kell alakítani.”

A program amúgy utal az integráció néhány eszközére is: az óvodáztatás kiterjesztésre, új tanodákra, speciális egészségügyi programokra, a szakképzetleneknek értelmes munkalehetőség nyújtására. Csak éppen az a helyszín maradt ki a felsorolásból, ahol az integrációnak legnagyobb a tétje, ahol a szegregáció a gyerekeket sújtja, ahol egy integrációpárti kormányzatnak a legkövetkezetesebben kellene a törvényt védenie a jövő érdekében a valóban létező nehézségek ellenére: az iskolák.

Jobbik

Hasonlóan a Fideszhez, a Jobbiknál is a népesség növelése és a család védelme a kiindulópont (például „a deviáns magatartásformákat és alternatív együttélési normákat hirdető családellenes liberális támadásokkal szemben”.) A nehézséget az okozza, hogy egyszerre van szükség szerintük „a gyermekvállalás ösztönzésére, és a megélhetési gyermekvállalás jelenségének visszaszorítására”. Magyarul: a többségi magyar szaporodjon, ne a kisebbségi. A családtámogatási rendszert a cél érdekében úgy alakítanák át, hogy a juttatásokat az adórendszeren keresztül lehetne igénybe venni, és a felettébb nagyvonalú anyasági támogatások feltételéül is a munkaviszonyt szabnák. A legfrissebb MSZP­s javaslattal egyezően a családi pótlékot a 3. gyerektől adókedvezménnyé alakítanák. Bevezetnék a családi adózást és a főállású anyaság intézményét. „Az adókedvezmény mértékét úgy állítjuk be, hogy egy átlagos keresetű, három gyermeket nevelő család lényegében adómentességet élvezzen.” Ami azt jelenti, bár ezt nem írják le, hogy helyettük a két- és egygyermekesek, no meg a szinglik adóznának többet. A főállású anyasági támogatás a legkisebb gyermek 8 éves koráig járna és összege minimum a legutolsó munkahelyi bér 80 százaléka lenne. A költségvetési kihatásokat nem teszik hozzá, annál inkább a jogosultsági kritériumot: a támogatás csak annak jár, „aki gyermeke megszületése előtt meghatározott idejű munkaviszonnyal rendelkezett”.

A program első nézésre meglepő módon kijelenti, hogy „a nyugati jóléti társadalmak mintájára” létrehozott „alanyi jogon járó segélyezések és támogatások rendszere tovább nem tartható fenn.” Aztán kiderül, hogy fordított rászorultsági elvvel állunk szemben: nem a tehetős rétegektől vonnák meg az állami juttatásokat, hanem azoktól, akik nem veszik tudomásul, hogy „nemcsak állampolgári jogok, hanem állampolgári kötelezettségek is vannak”. Ezért leszögezik, hogy minden munkaképes személy kizárólag munkavégzés ellenében lehet jogosult segélyre. „Hiszen, aki nem akar dolgozni, ne is egyék!”

MDF

A legjobb szociális politika a tartós gazdasági növekedés – mondja ki az MDF, és ezzel a maga részéről tulajdonképpen el is intézte a kérdést. A program nem foglalkozik külön szociálpolitikai összefüggésekkel, annyi tudható meg belőle, hogy a szociális támogatási rendszerben a rászorultsági elvet érvényesítenék, és a készpénzes segélyezési vagy támogatási formákat részben megvonnák, részben korlátoznák. Az előbbire példa a családi pótlék elvétele, utóbbira a szociális kártya bevezetése. A családi pótlékot a jelenlegi jogosultak helyett az iskoláknak adnák, így egyfajta természetbeni juttatássá alakítanák az egész napos iskolák létrehozásával. A Jobbik mellett egyedül az MDF által támogatott szociális kártyára a segély pontosan meg nem nevezett százalékát utalnák (A Jobbik a teljes összeget).

LMP

Az LMP programja mutat kizárólag empátiát a szegények, a hajléktalanok, a cigányok irányába. Élesen szembemegy azokkal a nézetekkel, amelyek kimondva­kimondatlanul az összes többi párt programjából kiolvashatók: „A romaellenes propaganda rendszerint a szociális ellátórendszer dologtalan haszonélvezőiként állítja be a cigányokat, akiknek az eltartása súlyos teher a magyar társadalom vállán. Ez nagyon távol áll a valóságtól.” Vitatják egyrészt az MSZP és a Jobbik felvetését: „A családi pótlék átalakítása adókedvezménnyé, vagy megvonása a harmadik gyermek után, a gyermekszegénység növekedésével járna.” És vitatják az MDF javaslatát: a szociális kártya nem oldja meg a mélyszegénységgel összefüggésben álló szociális és mentálhigiénés problémákat, de a bevezetése tovább erősítené a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságát. Az Út a munkához programot kritizálják, mert drága, és nem vezeti vissza a munkaerőpiacra az onnan már rég kiszorult embereket.

A legmarkánsabb javaslatuk, hogy a segélyt olyan „garantált minimumjövedelemmel” váltanák fel, amely a rászorulók számára biztosítaná az esélyt az emberhez méltó életre, miközben nem hat ellenösztönzően a munkavállalásra. Ennek összegét úgy állapítanák meg, hogy „mindenkinek legyen legalább annyi jövedelme, mint az éppen a mélyszegénység határa felett élő családoknak.” A cigányság és a legkiszolgáltatottabbak helyzetének javítását komplex programokkal érnék el, amelyek a telepek felszámolásán, az oktatáson át a foglalkoztatásig terjednek: „az államnak foglalkoztatóként hozzá kell járulnia a cigány középosztály megerősítéséhez.” Eddig a pontig valami miatt mindig az esélyteremtő program „színvak” (azaz nem romaspecifikus) jellegét hangsúlyozták. Ez azonban nehezen tartható, ha az állam számára egyébként előírják a pozitív diszkriminációt.

Az LMP a lakhatáshoz való jogot az alkotmányba foglalná, annak érdekében, hogy „mindenkinek lehetősége legyen megfelelő otthonhoz jutni, azoknak is, akik a piacon önerőből ezt nem tudnák megszerezni maguknak”. A kampánynak ez a legkevésbé teljesíthető ígérete.