Hogyan lett a Vörös Moszkva a magyar húsvétok meghatározó kelléke?

Hol vannak már azok az idők, amikor a vicces fiúk Krasznaja Moszkvával indultak locsolkodni?

A Jobbik útja: egy hajdani ifjúsági szervezet a Parlament küszöbénél

Önmeghatározása szerint a Jobbik egy keresztény erkölcsi alapon álló nemzeti párt. A cigányellenes és antiszemita megnyilvánulások eleve nehezen sorolhatók ebbe a kategóriába.

Lézengők a neonerdőben

Lehet, hogy rossz a gondolat, téves az elképzelés, de szeretném néha látni, hogy miért választ egy darabot az adott színház.

Mintavétel egy kozmikus kőrakásból

Ha a NASA-nak sikerül egy kisbolygóról mintát venni, annak elemzése betekintést nyújthat a Naprendszer keletkezésének eddig ismeretlen fejezeteibe.

Tél és tavasz között

.

 

A „Jobbikjelenség”, vagy elkerülhető-e a politikai csőd?

A gazdasági csődöt elkerültük. De elkerülhető-e a politikai csőd? A kérdés komoly, mert nagyon közel járunk ehhez a gazdasági csődnél sokkal veszélyesebb csődhöz, amely nem a nemzet gazdaságát, hanem a nemzet lelkét mérgezi meg.

A politikaicsőd-közelségnek számtalan oka és megnyilvánulása van. Mindezek eredménye és szimbolikus megtestesítője a „Jobbik-jelenség”.

Az Éljen Nyíregyháza Független Mozgalom demonstrációja Nyíregyházán, március 23-án a Jobbik feloszlatásáért
Az Éljen Nyíregyháza Független Mozgalom demonstrációja Nyíregyházán, március 23-án a Jobbik feloszlatásáért

Egy, a szó jelentését megcsúfoló, „Jobbik” nevű párt az előrejelzések szerint vagy 15 százalékát fogja megszerezni az érvényes szavazatoknak. Ez a magyar politikai demokrácia csődjének a beharangozása. Azt mondják, túlzás, hiszen más országokban is megfigyelhetők hasonló jelenségek. Valóban, mindenütt találkozunk lelki púposokkal. Olyanokkal, akik lelki púppal születtek, vagy egy személyes valódi sérelem nyomán lelki púposokká váltak. De ezek még rossz körülmények között sem teszik ki egy ország több mint öt százalékát.

Kik azok a lelki púposok? Akiket a gyűlölet hajt. Akik a politikában is abban utaznak, hogy kit kell szenvedélyesen gyűlölni, hogy kiket lehet kirekeszteni, kik ellen lehet támadást intézni, kiket lehet megrágalmazni, s ha lehetőség nyílik rá, bebörtönözni, megölni. Nincsenek veszélyesen sokan.

De azután, bizonyos körülmények között egy-két lelki púpos bacilusgazdává válik, s terjeszteni kezdi a kórt. És az terjed. Ahogy a naivak nagy csodálatára hirtelen elterjedt a Weimari Köztársaságban vagy a polgári forradalmak utáni, köztársasági Oroszországban is.

Nálunk sem az a bizonyos öt százalék az érdekes, az mindig is itt volt, mondjuk a MIÉP-ben, és nem sok vizet zavart, hanem az a tíz százalék, amelynek többsége fiatal lázadó. Fiatal elégedetlenek, akik számára a lelki púposok vonzóak, akik követik őket.

Nincs abban semmi meglepő, hogy a fiatalok lázadók. Csak az a kérdés, hogy mi ellen lázadnak, s főként, hogy minek a nevében lázadnak. Radikálisoknak nevezik magukat. De mi bennük a radikális? Gerő András szellemesen nemzeti bolsevikoknak nevezte őket. Minden eszméjüket, ha szabad egyáltalán eszmékről beszélni, egy körülbelül száz évvel korábbi gondolati rendszerből foltozzák össze.

Nem a nácik mentegetésére mondom, de 1933-ban követőik még azt gondolhatták, hogy egy soha még meg nem kísérelt nagy vállalkozásba fognak. Ez volt a megygyőződése a korai bolsevikoknak is. Új világot építenek. Ez igenis radikalizmus volt a szélsőjobbon és a szélsőbalon egyaránt. De ezek a mi úgynevezett radikálisaink már rég elcsépelt, százszor megbukott és elsilányult jelszavakat ismételnek.

Nálunk csak a liberális demokrácia radikálisan új. Minden mást én is többször hallottam már. Gyerekkoromban zsidóztak és antikommunistáztak, fiatal lány koromban antikapitalistáztak. Akkoriban énekelték, hogy „Amerika eltiporna minket, hogy ha módja volna”. Gyűlölni kell a gazdagot, mert kizsákmányoló, a szegényt, főleg ha cigány, mert nem dolgozik, mindenkit, mert mindenki lop, összes szomszédunkat, mert megcsonkítottak, minden idegent, elsősorban persze a zsidót. Csak ők, a lelki púposak és követőik, igazak, erényesek és nemesek. A mai lelki púposok gyűlöleteinek tárgyaiban csak az Izrael elleni gyűlölet új, de az is az Amerika-gyűlölet és a zsidógyűlölet összefabrikálása.

Radikalizmus tehát nincs, csak ősrégi ideológiák felmelegítése. Szegény fiatalok, hogy apáik ellen dédapáikhoz és ükapáikhoz fordulnak „radikalizmusért”. Szegény mi, hogy már megint egy sokszorosan eltemetett, jól ismert őspatkánnyal kell hadakoznunk.

De, ismétlem, nincs abban meglepő, hogy a fiatalok lázadnak. Másutt is megteszik. De legalább nem régi, szakállas jelszavakkal. Lehet megvédeni kihalásra ítélt állatfajokat, lehet Európa-szerte tüntetéseket szervezni a globális felmelegedés állítólagos okozói ellen. Lehet feministának lenni, még mindig lehet hátat fordítani az úgynevezett „fogyasztói társadalomnak”, azaz, lehet szeretni is, nem csak gyűlölködni. Másként szeretni, mint a szüleink, esetleg mást is. Talán az LMP lesz ennek a modern, korszerűbb radikalizmusnak a hordozója. Ha az lesz, elhódíthatja az ifjak egy részét ükapáik ma már csak a gyűlölködés szítására alkalmas radikalizmusától.

A politikaicsőd-közeli állapot körülményeit mi teremtettük meg, mindannyian. Különböző jellegű és méretű a felelősségünk, kinek nagy, kinek kevés, de mindannyian osztozunk benne.

A parlamenti pártok megfeledkeztek a fiatalságról. Senki sem törődött velük. S nem is fordultak hozzájuk eszmékkel segítségért. Idegenekké váltak szüleik hazájában.

Nézem a televízió egyik műsorát. A műsorvezető kérdésére, hogy többet vagy kevesebbet fizetnek-e a diákoknak a kopogtatócédula gyűjtéséért, mint a hómunkásoknak, akkurátusan felelnek. Eszembe jutottak amerikai diákjaim, akik éjt nappallá téve kísérték politikusaikat hetekig, persze ingyen, lelkesedésből. A nagyon szegények is. A „fizetség” az élmény maga volt. Nézem a televíziót. Választási gyűlések. Néhány főnök beszél. A tömeg ujjong. Majd megjelenik két politológus, és megmagyarázzák a beszédeket. Ásítok. Múltkoriban a Republica intézet szervezett egy találkozást azon a címen, hogy kire szavazzanak a liberálisok. Sokan voltunk. A dobogón négy párt képviselője. Vagy másfél óráig vitatkoztak egymással, azután hazamentünk. A közönség soraiból senki sem tehetett fel nekik egyetlen kérést sem. S megint csak eszembe jutnak amerikai választások, mikor a tévé előtt ülve annak voltam tanúja, hogyan jelennek meg a politikusok, elnökjelöltek, alelnökjelöltek kisebb közönségek előtt, hogyan tehetett fel mindenki kérdéseket minden tárgykörről, s hogyan kellett a kérdéseket a jelölteknek ott helyben megválaszolniuk. Azt érzed ilyenkor, hogy te is kérdezhetnél, neked is válaszolnának.

A mai fiataloknak nincsenek tapasztalatai az ordas eszmék következményeiről, ők nem várták a mai demokratikus államrendszert, mint a Messiást, mert a régiben még talán meg sem születtek. S mit hallanak? Egy liberális demokráciában éjjel-nappal szidalmazzák a liberalizmust, azaz a személyes szabadságot, a fiatalság éltető elemét, a diktatúrák egyetlen ősi ellenfelét.

S ők elhiszik, hogy a „liberálisok” miatt nincs rendes munkájuk, perspektívájuk, jövedelmük. De a gyűlöletből nem fakad más, csak újabb gyűlölet. S a legrosszabb esetben erőszak. Magyarországnak nincs tengere. A végtelenség, az idegen világok bűvölete, a nyitott horizont szabadsága nálunk nem táplálja a képzeletet.

Mihelyt megnyíltak a határok, román és lengyel fiatalok szabad madarakként repültek külföldre. Félmillió román él ma Olaszországban. S még egy másik félmillió szerteszét Európában. Segély helyett munkából élnek. Világot látnak, nyelvet tanulnak, felemelkednek. Tőlünk azonban csak biztos állásra és magas fizetésre mennek „ki” a fiatalok és a kevésbé fiatalok. A többi itthon marad, kegyelemkenyéren, állami ellátással. Gyűlölik a kormányt, mert nem „segít” rajtuk. De a következő kormány sem fog rajtuk segíteni, ha magukon nem segítenek. Azt is gyűlölni fogják. Míg más (volt szocialista) országokban biztosítószelepeken engedik ki a gőzt, nálunk robbanásig van tele vele az ország. Politikai csőd előtt állunk.

Hacsak nem térünk magunkhoz.

Hacsak nem dönti el a jövő kormánya és parlamenti többsége, hogy a Jobbik-képviselőket karanténba zárva szavazataikat el nem fogadja. S ugyanezt meg nem teszi a demokratikus ellenzék is. Hacsak minden párt nem izolálja – saját soraiban is –a rasszista, soviniszta, durván antikapitalista, Amerika-ellenes, Európa-ellenes, cigányellenes, antiszemita, szociális demagógiával rokonszenvező tagjaikat és szimpatizánsaikat.

Hacsak nincs bennünk, „emberekben” elég civil kurázsi ahhoz, hogy ezzel a mozgalommal szembeszálljunk. Mint a minap Nyíregyházán. Nem prédikációval, még csak nem is pusztán „elhatárolódással”, bár persze azzal is.

Hacsak nem félünk megmondani a szomszédunknak, hogy biztosan maga sem érti, mit beszél, nem félünk rászólni a villamoson vagy az utcán a rasszista jelmondatot hangoztatóra, nem sunyítunk, nem mellébeszélünk, hanem nyíltan valljuk, mi, a csendes többség, hogy elegünk van azokból, akik demokráciánkra törnek. S azzal, hogy demokrataként viselkedünk mi is. S végül azzal, hogy nem söpörjük az összes kényes kérdést szőnyeg alá, hanem beszélünk róluk. S nemcsak tudományos folyóiratok lapjain, hanem az iskolai történelemórákon is, ahogy otthon is. Nem azzal hitegetve a fiatalokat, hogy mi mindenre tudjuk a választ, hanem rávenni őket arra, hogy maguk keressék a választ, s gondolkodjanak rajta. Nem fogunk egymással egyetérteni, de legalább megtanuljuk egymás véleményét becsülni.

Különben beáll a politikai csőd. Csődbiztosban pedig ne reménykedjünk. Mert az rosszabb még a csődnél is.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
A NOL kiadója a Népszabadság zrt. © Minden jog fenntartva.