A gyász legnehezebb perceiben: Szíves döntés a szívről
– Azt hittem, valamit enyhít majd a fájdalmunkon, ha a fiam szerveivel megmentik másik hat ember életet, de nem így történt. Semmivel sem lett enyhébb a gyászunk – mondja Hergovics Tamás édesanyja, Ágnes. – Mégis jól döntöttünk. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy segíthettünk volna másokon, de nem tettük meg.
A veszprémi Hergovics Tamás telente egy ausztriai síparadicsom egyik pizzériájában dolgozott pincérként. A 32 éves fiatalember délelőttönként általában snowboardozni járt, délután négykor kellett jelentkeznie a munkahelyén. Január 29-én dél körül ment fel a hegyre két barátjával. Egyiküknek az innsbrucki rendőrségen tett vallomásából tudható, miként történt a tragikus baleset. A három fiú elhagyta a kijelölt sípályát, hogy szűz havon jöhessenek le a hegyről, ám egy idő múlva lecsatolták a snowboardot, mert túl meredeknek ítélték meg a terepet. Elindultak visszafelé. Egymás mellett haladtak, néhány méteres távolságban. Az egyik pillanatban Hergovics Tamás lába alatt előbb megroppant, majd megindult a hó. Társai szeme láttára mintegy 150 métert sodorta magával a lavina. A hótömeg nem temette be, de a zuhanás közben a testét és a fejét is több helyen beverte a kiálló sziklákba.
Az eszméletlen állapotban lévő fiatalembert a mentőhelikopter harminc percen belül az innsbrucki klinikára szállította, ahol egyszerre két orvoscsoport hajtott végre rajta egy sebészeti és egy koponyaműtétet. Hergovics Tamás a balesetet követően egyetlen percre sem nyerte vissza az öntudatát. Édesanyja és Zsuzsanna húga másnap hajnalban ért ki Innsbruckba.
– Az orvosok már az első találkozásunkkor közölték, hogy csak a csodában bízhatunk, az orvostudomány jelenlegi állása szerint Tamást nem tudják megmenteni – mondja Hergovics Zsuzsa.
Egy nappal később a fiatalember agyműködése leállt. A családtagok előtt a műtéteket végző orvoscsoport vezetője hozta szóba először a transzplantációt, azt tudakolva, hogy Tamás teljesen épen maradt belső szerveit felajánlják-e átültetésre. A Hergovics családban éppen néhány hónappal korábban volt szó erről a témáról.
– A fiam szerette a kalandokat, a veszélyes helyzeteket, talán emiatt tartotta fontosnak, hogy megértesse velünk, ha valami baja esne, ajánljuk fel a szerveit átültetésre – mondja az édesanya. – Zsuzsa lányom is emlékezett erre a beszélgetésünkre, úgyhogy hozzájárultunk a transzplantációs műtéthez. De abban is megállapodtunk, hogy a szívét nem adjuk oda. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de ragaszkodtunk ahhoz, hogy a szívét nem ültethetik át másba.
A klinikán tudomásul vették a döntést, és megkezdték az előkészületeket a szervátültetésekre. Az ilyenkor szokásos protokoll szerint lefuttatták Tamás adatait a transzplantációs listán, és kiderült, hogy valamennyi átültethető szervére van megfelelő várakozó. Másnap reggel öt helikopter állt a klinika udvarán arra várva, hogy a Tamásból kioperált szervekkel elindulhassanak Európa különböző pontjaira.
– Akkor odajött hozzánk a főorvos úr, és azt mondta: tisztában van a döntésünkkel, de úgy érzi, kötelessége közölni velünk, hogy az adatbázis szerint éppen az innsbrucki klinikán ápolják azt a húszéves szívbeteget, akinek a számára a legtökéletesebb lenne Tamás szíve – mondja Hergovics Zsuzsa.
– Ránéztem, és azt kértem, adjon számunkra öt percet, hogy végiggondoljuk a kérését. Magunkra maradtunk az édesanyámmal. Ültünk egymással szemben, egy szót sem szóltunk. Egymás tekintetéből próbáltuk kiolvasni a választ. Aztán az öt perc leteltével szóltam a főorvosnak, hogy odaadjuk Tamás szívét is.
Anya és lánya másnap reggel a zárójelentés átvételekor tudta meg, hogy a szívtranszplantáció sikeres volt, a kilinikán kezelt beteg fiatalember már akkor felébredt az altatásból.
– Tomi halála óta sokan mondták nekem, hogy ők a helyemben nem járultak volna hozzá a szervkivételekhez – mondja Ágnes. – Szerintem tévednek, hasonló helyzetben ők sem tettek volna másképp. Sokszor eszembe jut, hogy azokban a napokban az innsbrucki klinikán, alig néhány méterre a fiamtól, egy másik édesanya is ott ült a saját szívbeteg fia ágyánál, a csodára várva. Ilyenkor elmúlik bennem minden kétség.
