- Hallottatok már egypártrendszerről? Olyan politikai szerkezetről, ahol csak egy pártra lehet szavazni?

- Kínában ez van.

- Igen. Még? Máshol? Norbi?

- Történelemből rémlik valami.

- Tamás?

- A rendszerváltás előtt Magyarországon is így volt.

- Igen, nagyon jó! A rendszerváltás előtt Magyarországon valóban egyetlenegy párt volt, amelyre lehetett szavazni.

A kőbányai Zrínyi Miklós Gimnáziumban a 11. a osztályának társadalomismeret-órája van. A téma: a pártok és pártrendszerek. Edényi László történelemtanárnak –aki egyben az iskola igazgatója is – nincs könnyű dolga: a diákok ismeretei helyenként igencsak hézagosak. Számukra a rendszerváltás már történelem, hiszen 1993-ban születtek. Az órán állandó a moraj, a hátsó sorokban a fiúk folyamatosan beszélgetnek, az ablak mellett ülő lányok többsége pedig unott arccal néz maga elé. A középső traktus azonban aktívan részt vesz az órán. egy barna hajú, szemüveges lányból rögtön ki is bukik az értetlenkedés:

- De hát minek akkor szavazni, ha csak egy pártra lehet?

- Hát ez az!-helyesel Edényi László, majd magyarázni kezdi: az az egy párt ily módon próbálja meg legitimizálni a hatalmát, vagyis bebizonyítani, hogy neki milyen nagy támogatottsága van.

- De én így el sem mennék szavazni – méltatlankodik tovább a lány.

- Nagyon jó, amit mondasz, én sem örülnék egy iéyen rendszernek. De volt olyan időszak, amikor kötelezték az embereket arra, hogy szavazzanak, és fölírták, hogy ki jelent meg a választáson, és ki nem. Mivel pedig csak egy jelöltre lehetet szavazni, egyértelmű volt, hogy az 97 százalék fölötti eredményt ér el. A lényeg tehát az, hogy létezik egypártrendszerű és többpártrendszerű politikai berendezkedés.

Politikaóra

Magyarországon most többpártrendszer van. A pártok lehetnek hatalomban, vagyis kormányon, és lehetnek ellenzékben. Sőt, még az is lehet, hogy nem jutnak be a parlamentbe. Föl tudjátok sorolni az öt parlamenti pártot? - pörgeti tovább az órát tempósan Edényi László, majd fölszólítja a hátsó sorban elmélyülten beszélgető Pétert.

- Fidesz, MSZP, MDF, SZDSZ, KDNP - sorolja a fiú gondolkodás nélkül.

- Mi az a KDNP? - kérdezi halkan középről egy lány, de hangja elveszik a zsivajban. Edényi László nyugtázza a helyes választ, és tovább kérdez:

- Ki tud még más pártot?

A diákok sorra kiabálják be:

- Jobbik!

- LMP!

- MIÉP!

- Van valami vallásos párt is - mondja a lány középről, mire a többiek fölvilágosítják: az a KDNP.

Edényi László egy kis történelmi kitérővel rátér a pártok szerveződésének alapjaira, a jobb- és a baloldal eredetére. A diákok ezt már ismerik, a gyors és magabiztos válaszokból érződik: nemrég tanulhatták történelemből a francia forradalmat.

- Ki nyerte Magyarországon az első szabad választást? - kérdi a tanár a diákjaitól, és középről már érkezik is a helyes válasz: az MDF. A második helyen befutó SZDSZ-t már nehezebben találják el, elsőre a Fideszre, majd az MSZP-re érkeznek a tippek. Végül föláll a helyes sorrend. Ezután Edényi László röviden összegzi, hogy a pártok hogyan próbálnak szavazatokat szerezni, mi a céljuk, a választók pedig mi alapján döntenek - és el is jutottunk a jelenbe. Előkerül néhány választási szórólap: a diákok feladata volt ilyeneket gyűjteni az órára.

- Melyik mit üzen? – kérdi a tanár, felmutatva a kampányanyagokat. A Fidesz szórólapjánál gyorsan érkezik a válasz: változtatást sürget az üzenet! Az MSZP-s prospektusnál viszont elbizonytalanodnak a diákok: nem tudnak mit kezdeni az óriásira nagyított politikusi portréval, és a belső oldalak szövegtengerével. A többi párt szórólapja már nem is kerül sorra, kicsöngetnek, a diákok szedelőzködnek: a 45 perc letelt, ennyi fért bele.

- Legföljebb a 75 százalékukat lehet elérni még egy ilyen interaktív órával is, a többieket nem érdekli az egész – summáz a teremből kilépve Edényi László. A Zrínyiben a társadalomismeret oktatását a 11. osztályban kezdik – ekkorra „már megvan a szükséges fogalmi készlet”. A történelem és társadalomismerettantárgyra heti 3 és fél óra jut, ami úgy jön ki, hogy heti 3 óra történelem, a negyedik óra pedig egyik héten etika, másik héten társadalomismeret. A diákok tanulnak a civil szervezetekről, vallásról, kisebbségekről, az alkotmányos berendezkedésről, a pártokról, a nyilvánosságról, elemeznek újsághíreket, vitákat rendeznek.

Ezek a témák a Nemzeti Alaptantervben is szerepelnek, vagyis mindenütt tanítani kellene róluk. A legtöbb iskolában mégis elsikkadnak: „föláldozzák őket a történelemtanítás oltárán” – fogalmaz Edényi László, akinek – mint mondja – szívügye a társadalomismeret oktatása. – A történelemtanításnak éppen az a célja, hogy a múlt eseményei és tapasztalatai segítsék a diákokat eligazodni a jelenkor eseményei között, és ezáltal felelős választópolgárokká váljanak. A pedagógusokat azonban az egyetemen a történelem oktatásására képezték ki, nem pedig arra, hogy társadalmi kérdéseket feszegessenek. A diákok is másodlagos fontosságúnak tekintik ezeket az órákat; inkább az érettségitárgyakra koncentrálnak. Ráadásul ezek sokszor igen kényes témák, és nehéz a politikáról pártpolitika-mentesen beszélni. Pláne a mai társadalmi közegben, amikor előfordul, hogy Nagy-Magyarország-pólóban vagy árpádsávos karkötőben érkezik a gyerek az órára – mutat rá az igazgató.

Miklósi László, a Történelem Tanárok Egyletének elnöke azt mondja: az általános iskolákban sokszor még az ’56-os eseményekig sem jutnak el a diákok, a rendszerváltásról vagy a mai társadalmi berendezkedésről pedig még a legalapvetőbb információkkal sem rendelkeznek. A középiskolai tanrendet már jobban behatárolja az érettségi – két éve is tétel volt egy társadalomismereti kérdés –, ám a pedagógusok itt sem szívesen foglalkoznak a jelenkori történelemmel, a rendszerváltás óta eltelt húsz évvel. – Leginkább az időhiányra hivatkoznak a kollégák, de valójában más okok állnak a háttérben.

A „velünk élő történelemről” van szó, a maga személyes történelme és hitvallása pedig mindenkinek, a tanárnak, az iskolaigazgatónak, a szülőnek és a polgármesternek is megvan – utal Miklósi László arra, hogy a pedagógusok 90 százaléka, tartva az esetleges retorzióktól is, inkább egyszerűen kihagyja ezeket a témákat. Ha mégis tanítanak társadalomismeretet, akkor az inkább a rendszer jogi aspektusaira korlátozódik: az állam, a parlament, az ombudsmanok vagy az Alkotmánybíróság működését taglalják.

Miklósi László is úgy látja: túl azon, hogy a pedagógusok nem ezen ismeretek tanítását tanulták az egyetemen, egyre átpolitizáltabb is az a társadalmi közeg, amelyben ezekről a témákról beszélniük kellene. Tíz-tizenöt éve még nem volt divat rovásírásos vagy Nagy-Magyarország-pólóban járni az iskolába, ma már ez a mindennapok része. Vannak „hívószavak” – a cigány, a zsidó, a szlovák vagy a román –, amelyek, ha elhangzanak, biztos, hogy lesz egy-két intoleráns megjegyzés – érzékelteti a történelemórák légkörét Miklósi László, aki maga is gyakorló pedagógus. – A diá kok többségét persze nem érdekli a politika, de ha igen, akkor gyakran szélsőséges, radikális eszméket vallanak – teszi hozzá.

- Ahhoz, hogy ez ne így legyen, már alsó tagozatban el kellene kezdeni tanítani a másik kultúra iránti toleranciát, be kellene mutatni a békés egymás mellett élés, az együttműködés példáit. Már a felső tagozatban fel tudják ismerni a diákok, hogy két eltérő kultúra találkozásakor mi válthat ki konfliktusokat, és kereshetik ezek megoldását. A szélsőséges eszmék egyébként sem 18 éves korban, egyik napról a másikra találják meg a fiatalokat – hangsúlyozza Miklósi László. Elismeri: nagy felelőssége van az iskolának abban, hogy mire neveli a diákokat, hogyan közelíti meg a társadalmi kérdéseket, ám a társadalmi és a családi hatásokat  - például, ha a nagypapa otthon a Mein Kampfból olvas föl, mert ilyen is van - egy pedagógus kevéssé ellensúlyozhatja, hiszen egy "tájfunnal szemben mégsem lehet hajózni".