Amikor Széles Gábor, a Magyar Hírlap tulajdonosa néhány héten belül már a második interjút adja saját lapjának ugyanabban a témában, lehet sejteni, hogy elég nagy baj van. Széles Gábor a Jobbikot elemzi, nemzeti bolsevik pártként aposztrofálva. (A Magyar Nemzetben publikáló Századvég-elemzők a Jobbikról azt írják, hogy az nem fasiszta, hanem nemzeti, szocialista párt, a két szó egybeolvasását szerintük a másik szélsőség, a radikális baloldal végzi el. Ez az elemzők részéről szimpla sunyiság.) Széles a vele készített interjúban utal arra, hogy a Magyar Gárda egyenruhája, illetve a kellékként használt darutoll, a náci korszakot idézi.

A laptulajdonos kissé megkésett e finom, bár valós észrevétellel. Ő maga egyébként nem adott interjút a saját lapjánál dolgozó publicista, Bayer Zsolt hírhedt megszólalásai után, jóllehet azok egynémely kitétele hasonlóképp a náci időszakot idézte. Emlékszünk még? „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. (...) Sajnos, tudom én, ez a helyzet nem fordulhat elő. Ha az ember elüt valakit, különösen, ha az illető gyerek, muszáj megállnia. (...) Jó ha indulás előtt beszerzünk egy lőfegyvert. Ha elütünk egy gyereket, álljunk meg. S ha gyülekezni kezdenek körülöttünk az állatok, használjuk nyugodtan fegyverünket...”

Valamiért Széles Gábor e sorok olvastán nem érezte idejét a megszólalásnak, nem gondolta úgy, hogy magához hívja saját újságíróját, és kérdéseket vár tőle, amelyekre kifejtheti, hogy nem, van egy határ, ami már nem radikalizmus, hanem nácizmus. Mert most már úgy látja, hogy a Jobbik túllépett a radikalizmuson, amellyel egyébként maga is szimpatizál.

A mostani öninterjúkból napnál világosabban derül ki, hogy nem a zsidók és nem a cigányok érzékenysége, sőt, úgy általában véve is, nem mások érzékenysége Széles valódi problémája, hanem a Jobbik előretörése, amely akár a Fideszt is érzékenyen érintheti. Arról a Jobbikról van szó, amely megszólalásainak minőségében, stílusában ugyanazokból a gyökerekből táplálkozik, amelyekre a mai Magyar Hírlap szellemisége épül. Arról a Jobbikról, amelyet éveken át igen barátságosan kezeltek Széles lapjában, most pedig nem telik el nap úgy, hogy ne támadnák, hol kormányfőjelöltjük nemi életét taglalva, hol „államfőjelöltjük”, Morvai Krisztina múltját maszatolva. Pedig az a múlt vállalható.

Így hát nem is kell Orbán Viktornak a Jobbik ellen kampányolnia, megteszi ezt helyette a hozzá kötődő sajtó, amely már a látszattal sem törődik: nincs sasszézgatás jobbra-balra, kőkemény nyomulás van. Szélesnek az MSZP ellen már nem kell mennie, minek is, elintézi azt a Magyar Nemzet, nap mint nap fölhozva az MSZP korrupciós ügyeit, sokszor joggal, sokszor okkal. Így marad a Jobbik: valahogy vissza kell terelni a juhokat az akolba, hogy legyenek már békében végre. De ezek ugyan nem juhok, és nem is békések.

Magyarország egyik leggazdagabb embere visszanyomná magát a hatalom közelébe – harcra szerveződött sajtóorgánumával ott áll a barikádon, szemben a jobbikos Barikáddal, ugyanazzal a módszerrel, és ugyanazzal a tartalommal. És nem nemzeti. És nem szocialista.