Most már nagy valószínűséggel semmi meglepő nem fog történni: mindenki kiterítette a kártyáit. A Fidesz nem mond semmit, nehogy hibázzon, a Jobbik közös ellenfélként ócsárolja a Fideszt és az MSZP-t, az MSZP összemossa a Jobbikot a Fidesszel, hogy a demokrácia egyedüli letéteményeseként propagálhassa önnönmagát, az LMP fákat ültet, mintha minden egyes növény egy-egy majdani képviselői hely lenne, gyarapszik is szépen a fák száma, az MDF pedig mindenkivel szembemenetel, hogy igazolhassa, csak nekik van komolyan vehető programjuk, és ha ez így önmagában talán nem is igaz, annyira mégiscsak komolyan vehető ez az állítás, hogy az egész politikai elit a fórum ellen fordult.

Ennek megfelelően: Orbán Viktor „eldugja magát”, Vona Gábor egyre keményebb, Mesterházy Attila szétródsózza az országot, Schiffer András még civilebben mosolyog, Dávid Ibolya pedig küzd az elemekkel. Április 11-ig más már nem várható.

Aznap viszont szinte majdnem minden eldől. Az, hogy sikerült-e Schiffernek elég civilnek maradnia a politikai léthez, és hogy Dávid Ibolyáék valóban voltak-e annyira erősek, hogy igazi politikai erőt tudtak fölmutatni. És nagy valószínűséggel eldől, hogy meglesz-e a Fidesz kétharmada, vagy csak billeg-e, miként talán az is, hogy az ország második legjelentősebb erejét Jobbiknak vagy MSZP-nek hívják-e. Ha a Fidesz kétharmada billeg, akkor véget ér az állóháború: minden valószínűség szerint elszabadul a pokol. Beteljesedik az MSZP örök kívánsága, hogy a Fidesz határolódjon el végre a Jobbiktól, és olyan kampányt kapunk a nyakunkba, hogy attól koldulunk. Mert csettinthet ugyan néhány elemző az MDF és az LMP szinte láthatatlan pozícióharcán az egykori liberálisok megszólításáért, mosolyoghat kínjában vagy jókedvében azon, hogy az MSZP milyen módon erőlködik azon, hogy a parlament csak hárompárti legyen, de ez a kampány már nem erről szól.

Egyetlen lényegi kérdés maradt: a Fidesz és a Jobbik háborúja, amely már tavaly elkezdődött, az EP-választások napján, amikor – győzelmi jelentés ide vagy oda – Orbán Viktor az ország civilizált felével együtt dermedten figyelte a szélsőjobboldal előretörését. És már a kesztyű is az arcba csapódott azóta Vona Gábor levelével, amelynek címzettje ugyan a szélsőjobboldal egykor dédelgetett publicistája, Bayer Zsolt volt, de valódi megszólítottja a Fidesz elnöke. Ez a levél a maga hetykeségével és brutális keménységével pontosan előrevetítette, milyen négy évnek nézünk elébe. Gyurcsány Ferencnek, ha másban talán nem is, abban mindenképpen igaza van, hogy a Fidesz a sokszorosára számíthat a Jobbiktól, mint amennyit ők adtak az MSZP-nek, amiből nem az következik, hogy a Fidesz haj, de jó ellenzék volt, hanem az, hogy a Jobbik szörnyű lesz. Épp elég kínos Vona Gáborékat hallgatni a magyar törvényhozásban (vajon a Fidesz kormányerőként kivonul majd a fölszólalásaikkor?), de annál is kínosabb lesz a csönd, amely a fölszólalásaikat követi majd, hacsak a többi párt – legyen akár három-, négy- vagy ötpárti a parlament –nem lesz képes együtt artikulálni ellenükben. Pedig már csak ez az egyetlen esély maradt.