Olvashatják majd, hetvenöt évesen is bejár a Táncművészeti Főiskolára, magyarokat, japánokat, amerikaiakat is a mozdulat szépségére tanít. Ha valamelyikük roszszul csinál egy örökkévalóvá bizonyára nem nemesülő mozdulatot, Kun Zsuzsa megfelejtkezik sajgó lábairól – az egykor buja csípőmozgású Seherezádé megmutatja a spicclépéseket. És ha kell, felpattan, éppúgy, mint négyévesen az Operaház páholyában, az életre szóló döntés után. Ugyanazon a Budapesten él a rákospalotai hazájától soha el nem váló asszony, mint azok, akik ma ilyen-olyan okokból, elmenekülnek a munka elől. Bizonyára nem ők a többség, de az állásukat vesztett emberek egy részét – alkalmasságuk ellenére – nehéz rábírni arra, hogy segélyezés helyett válasszák a lakókörnyezetük által biztosított munkát. Már ha egyáltalán van rá lehetőség. Vajon mi hajthatja még mindig a 75 éves asszonyt, s mi rántja vissza a segélyüket is kockáztató, tartásukban is megroppant embereket? Különös, ahogy e kérdésben összecsúszik a város és lakóinak szociológiája, lélektana. Tudva, hogy keveseket sikerül elhelyezni a valódi munkaerőpiacon, legalább sejteni jó lenne, vajon tényleg úttévesztés-e vagy döcögős kiútkeresés az állam állástalanainak új világa.