Erre csak megáll az ember. Hiszen ilyen jó szöveggel pénzt tarhálni nem szokás. Ez megállít. Árva gyerek, májbeteg gyerek, agydaganatos, kopasz gyerek, azokhoz hozzá vagyunk szokva már mindannyian: szívünk nem remeg, szemünk se rebben, ha derűs mosolyt mímelő polgártársaink a hivatalosság látszatát keltő kitűzővel a mellükön haldokló ötévesek számára kéregetnek segítséget.

Igaz, a múltkor vulkánkitöréssel is próbálkozott nálam valaki, hogy adjak neki pénzt, mert kitört a vulkán Haitin. Megveregettem a vállát, hogy legközelebb földrengést mondjon, de ezt nem értette – a százasnak viszont örült.

De hogy az oroszok? S hogy jöjjenek vissza? Ez új.

Kérdem az emberemtől, hogy ugyan mi a francnak kellenének nekünk megint az oroszok, hát nem volt velük elég bajunk negyven éven át, mire az illető úr fölemeli az ujját, s azt válaszolja: nem tetszik jól látni a helyzetet.

Ha nem, hát nem, bólintok, és már lépnék tovább, ám ekkor megfogja a karomat, kicsit közelebb hajol, s azt suttogja reszelős, rekedt hangon: uram, amikor itt volt a Vörös Hadsereg, én akkor voltam fiatal, én akkor voltam boldog.

Fürkészem az arcát, hogy részeg-e, de nem.

Majd hozzáteszi, hogy levelet fog írni Vlagyimir Putyinnak, hogy jöjjenek vissza a katonáik, mert amíg itt voltak, ebben az országban rend volt, most meg nem működik semmi: neki a rendszerváltás előtt volt például családja, munkahelye és tanácsi lakása, most meg egyik sincs. Úgyhogy levelet írunk Putyinnak, uram, emeli föl a hangját, nincsen más megoldás.

E kéklő márciusi ég alatt a fiatalság és a boldogság – ó, igen, igen, ez nekem megér egy százast. S már kotorászom elő a pénzt, mire az ötvenes úr rám pirít: neki jól jön minden egyes forint, hiszen ki tudja, milyen sokba kerül majd a levél postaköltsége Moszkvába, de fontos lenne az aláírásom is. Mert ha nem írom alá, folytatja, akkor honnét fogja tudni Vlagyimir Putyin, hogy mellette áll a magyar nép?

Tessék, riadok meg a gondolatra, akkor ez most komoly, jöjjenek vissza tényleg?

Hát persze, persze, erősködik az ember, én átgondoltam mindent, nem látok más kiutat, vissza kell csinálni azt, ami volt. Itt a toll, fogja, írja alá.

Nem írnám alá, ha nem haragszik, mondom neki.

Erre olyan értetlenül néz rám, mintha nem magyarul beszélnék. Hát nem akarja nekem elhinni, hogy régen minden jobb volt, kérdezi fojtott hangon, s látom a kudarcos szemén, hogy élete nagy kérdésére ebben a pillanatban csakis egyféle választ hajlandó elfogadni a világtól.

Ilyen esetben természetesen nem szabad válaszolni, hanem elő kell venni a pénzt, oda kell adni, és el kell menni.

Rutinosan a tenyerébe nyomnék hát pár érmét, de eltolja a kezemet. Miért nem írja alá, sziszegi a képembe.

Hát olyan biztos benne, hogy az oroszok éppen ide akarnának visszajönni, kérdezem tőle, majd sietősen elindulok, s magára hagyom a saját élete bunkerében – de érzem a tarkómon, hogy még hosszan bámul utánam a múltja golyóállónak hitt fedezéke mögül.