Hol vannak az antirasszisták?
„Osztódással szaporodunk” – sóhajt az egyik baloldali antifasiszta szervezet vezetője. És tényleg. A szélsőjobb elleni harc jegyében vég nélkül alakulnak a különféle egyesületek, alapítványok, mozgalmak és a bejegyzés nélkül működő, alkalmi csoportok. Némelyek szerint ez jó jel, annak bizonyítéka, hogy végre felébredt az ország: sokan, sokféle eszközzel akarnak tenni a náci-nyilas eszmék és csatolmányaik térhódítása ellen.
A többség azonban szkeptikus. A szervezetek létszámbeli emelkedése mintha fordított arányban állna az eredményességgel, az energiák nem összeadódnak, hanem egymást gyengítik. Ritka eset, ha legalább néhány ezren összejönnek egy tömeggyűlésként beharangozott emberi jogi rendezvényre. Hova tűnt az a sok tízezer ember, aki a kilencvenes évek első felében a Demokratikus Charta hívására megtöltötte a Kossuth teret?
A kérdést boncolgató vitafórumok résztvevői gyakran személyes ellentétekkel és a széthúzással magyarázzák az összmagyar anti rasszizmus erőtlenségét. Van benne valami. Az összefogásnak nem használnak azok az önjelölt antifasiszták, akik csendben átszunyókálták az elmúlt tíz-húsz évet, majd – hirtelen felismerve a veszélyt – előkerültek a semmiből, hogy zászlót bontsanak egy általuk létrehozott új mozgalom élén.
Véletlenül sem ők sorakoznak fel mások mögé. A produktum szánalmas: a szélsőjobbos portálokon jókat röhögnek a dilettáns módon megszervezett, érdektelenségbe fulladt demonstrációkon.
Más esetekben viszont éppen a múltbéli érdemekre való hivatkozás (értsd: a „mozgalomban” eltöltött hosszú idő) akadályozza, hogy kiválasztódjanak a rátermett és hiteles vezetők. Bonyolítja a helyzetet a civil szervezetek felfogásbeli különbözősége és politikai megosztottsága. Akadnak, akik a szélsőjobbal szembeni fellépést baloldali-liberális privilégiumnak tartják, mások szeretnék kiterjeszteni az együttműködést a mérsékelten jobboldali, antirasszista szerveződésekre is. (Nem mintha sok lenne belőlük.)
Élénk viták folynak arról is, hogy pártpolitikusok szívesen látott vendégek-e egy antifasiszta megmozduláson. Az egyik tábor szerint jöjjenek minél többen, az óvatosabbak a függetlenségüket féltik. Utóbbiak – nem minden alap nélkül – attól tartanak, hogy a pártok a rasszizmus elleni küzdelmet is alárendelik saját érdekeiknek.
Nincs egyetértés arról sem, hogy az antifasisztáknak milyen módszereket szabad alkalmazniuk. A nemzetközi „antifa” mozgalom szimbólumait, jelszavait és technikáit Magyarországon legfeljebb csak hírből ismerik. A fiatalok számára ugyanakkor kevéssé vonzók azok a punnyadt összejövetelek, ahol már az is radikális mozzanatnak számít, ha néhányan gyertyát gyújtanak, esetleg lufit engednek fel az égbe. Amikor a Hollán Ernő utcában tartott tüntetésen végre pár százan skandálni kezdték, hogy „nácik, haza!”, a csendes demonstrációkhoz szokott emberek közül sokan megütköztek.
„Nem kell kiabálni, nekünk más a stílusunk”, mondogatták utólag. Vegyes fogadtatásra talált az is, hogy Budapesten nemrégiben magyar antifasiszták vonultak német bőrfejűek szálláshelyéhez. „Fölösleges provokálni, ez nem vezet sehova”, csóválták a fejüket azok a békés és méltóságteljes antirasszisták, akik virággal a kezükben próbálják elijeszteni a köztereken parádézó szélsőjobbos, neonáci alakulatokat. (Eddig még nem sikerült.)
Az antifasiszták is érzik, hogy kezdenek „belefagyni” a szerepükbe, elkelne némi kreativitás és lendület. Kisebb-nagyobb szervezetek képviselői a közelmúltban asztalhoz ültek, hogy közösen kitalálják, mit kellene tenni. Kérdésünkre, hogy mi történt a megbeszélésen, az egyik résztvevő közölte: „semmi különös”.
