Az ajánlószelvények gyűjtése soha nem tapasztalt politikai izgalmat okozott, mert a Fidesznek elementáris érdeke a kétharmados parlamenti többség elérése, a magára maradó kormányzópártnak meg a talpon maradás. A Fidesz már az első forduló előtt éreztetni szerette volna potenciális szavazóival, hogy mekkora az az erő, amivel rendelkezik, a kétmilliónál is több cédula összegyűjtése erre szolgált.

A parlamenti túlsúlyt pedig könnyebb elérni akkor, ha kevesebb a versenyző. A szocialisták számára az volt nyilvánvaló, hogy a kis pártok listaállításai kettős veszélyt rejtenek – a voksokat elsősorban tőlük veszik el, ha pedig sikeresek, az főként az MSZP területi és országos listájának kárára ad másoknak képviselői helyeket, hiszen a legtöbb egyéni körzetben a Fidesz a nyerő, így Orbánékat többékevésbé hidegen hagyja a „lehulló” szavazat.

Az utóbbi hetekben a politikusok is elbizonytalanodtak, mert azt érezni lehet ugyan, hogy valami véget ér, ám azt egyre homályosabbban látni, hogy mi kezdődik el. Tölgyessy Péter nemrégiben úgy fogalmazott, hogy Magyarország vált a Föld legelégedetlenebb országává. Tulajdonképpen mindegy, hogy tényleg elsők vagyunk-e, sőt, még az is, hogy ez a totális kiábrándultság, kudarcérzés mennyiben indokolt, s mennyiben gerjesztett. A csalódottság sokáig abban nyilvánult meg, hogy a többség a kádári nosztalgia romjai közt keresett menedéket.

Mára azonban nem a kijózanodás lett úrrá a társadalom jókora részén, amely szerint hiába keresik, eltűntek már azok a maradék biztonságot nyújtó falak – a Jobbik politizálásában egy ismerős, mámorító válaszra lelnek, amelynek féligazságai visszhangot vernek bennük: le velük! A radikális párt számos olyan kezdeményezést tett, amellyel a legnagyobb ellenzéki párt sokáig nem akart mit kezdeni. A közélet valamennyi terepét már hosszú ideje elfoglaló lejáratás és lejáratódás, a megoldatlan konfliktusok forgószele mostanra elérte a Fideszt.

Tegnap kiderült, hogy a rendszerváltozás óta a legkevesebb a rajthoz álló, s csak három párt képes valamennyi körzetben jelöltet indítani, ami azt jelenti, hogy a szocialistáknak maradék erejükkel tudatosítaniuk kell, hogy ellensúlyként ők maradtak a páston, mert mind az MDF-nek, mind az LMP-nek nagyon nehéz lesz átlépnie a parlamenti küszöböt. Ez a riadólánc még akkor is vonzhat valamennyi bizonytalant, ha az MSZP kampánya változatlanul képtelen a nyolc év múltat ötvözni a jelennel, a tétova baloldaliságot a bizonytalanul körülírt modernizációval.

A Jobbik teljes erővel rohamoz, s tartalékait már a nyerésre esélyes jobboldali párt ellen veti be. A Fidesz médiumain keresztül vadul, mi több, néhol alpári módon, politikusai részéről pedig óvatosabban, pártjuk egyedüli kormányzóképességét hangsúlyozva, valamennyi koalíciós kaput bezárva igyekszik ráébreszteni bázisa szélét, hogy itt az idő és itt vannak ők is. Komoly lecke az Orbánt vállra emelő, de Vonának is szurkoló tábort meggyőzni arról, hogy ne ossza meg szavazatát, hiszen ugyanakkor a centrumot sem szabad elijeszteni, az ígéretekkel csínján kell bánni, minden kimondott szót jövendő kormánypártként mérlegre tenni. A riadó tehát a Fideszre is vonatkozik.