Nem mintha a korábbi voksolások előtt szokás lett volna hosszú passzusokat szentelni annak, miként segítené a reménybeli győztes a polgárok művelődését, mely területeken fejlesztené a kulturális infrastruktúrát és milyen nemzeti intézmények megteremtését tartaná sürgetőnek. A kormányzati kultúrpolitika hagyományosan olyasmi, mint a bűvész cilinderének a tartalma. Ha van a színpadon bűvész, és akad fejfedő is, akkor hipp és hopp, a kalapból valami előkerül. De hogy galamb, nyúl vagy óriáskígyó, az csak azután derül ki, hogy elhangzik a varázsige. Választási programban senki sem ígér mondjuk Nemzeti Színházat, mert az támadható, mondható feleslegesnek, túlideologizáltnak és drágának. De nem ígéri azt sem, hogy nem épít, hiszen igazi kormányzati kultúrtettnek mégiscsak az számít, ami kőből van és megfogható.

Ez a hagyomány messze nem oka, legfeljebb tükröződése annak, ami a kultúrában az utóbbi húsz évben történt. Miközben igenis születtek kiemelkedő teljesítmények, miközben a határok leomlása hozzásegített egy európai léptékben érvényesülni képes, alkotó művésznemzedék színre lépéséhez, a mindenkori kormányzat egyhelyben toporog. A kultúrában nem lát többet politikai eszköznél. Úgy véli, nem való másra, mint szimbólumteremtésre, illetve a pénz és a könnyen értelmezhető tettek nyelvére lefordítani saját ideológiáját. Ennek a gondolkodásmódnak az eredménye a megannyi semmivé porladt vagy félkészen maradt „nagyintézmény”, ezé a jó néhány olyan program – mint a digitalizációs, a könnyűzenei vagy a népművészetek felkarolását célzó pályázatdömping –, amelynél, meglehet, az adott pillanatban lehetett fontosabb, de azért értelmes volt és vállalható. Mégis elenyészett, mert a következő bűvésznek is volt cilindere, de ő történetesen valami egészen más trükkel szerette volna beírni magát a nézők emlékezetébe.

Az utóbbi húsz év kormányai tehát a legkevésbé sem voltak képesek egyetérteni abban, mi az, amire a nemzetnek a kultúra terén szüksége van, de egy tekintetben egy srófra járt az agyuk: intézményben, lehetőségben, tettben gondolkodtak. Programjuk persze végső soron nem a polgárra, hanem a választópolgárra kacsintott, de mégis neki szólt az, amit teremteni szándékoztak. Ebben a tekintetben fordulópontnak tekinthető Orbán Viktor kötcsei beszéde, az egyetlen, a választás idején felbukkant politikusi szöveg, amelyben utalás történik a kultúrára. A miniszterelnök-jelölt úgy véli ugyanis: a magasművészet művelőinek dolga, hogy inspirálják a politikát, mely, mintegy cserébe majd támogatja és elismeri őket, hogy aztán így együtt alakítsák át végül a tömegkultúrát. Magyarán, immár túllépnének a politikai giccset sem nélkülöző szimbólumteremtésen, túl az intézményi telefonkönyvek puszta cseréjén. A fejek belsejében szeretnének végre változást látni. Varázslat ez is: de cipollai.