Parti Nagy Lajos: Az örökkévaló kérész
Nem hiszem, hogy készültek e tárgyú statisztikák, én mindenesetre kíváncsi lennék, hogy hány összetört vagy összetöréssel fenyegetett fényképezőgép esik ezer jó sajtófotóra, hány anyázás, lökdösődés, lepaparazzózás, hány darab alázás és alázkodás. Amilyen fontos, olyan hálátlan mesterség a sajtófotósé – ki szereti, ha esemény közben a könnyei, az indulatai, a látszatai alá fényképeznek?
Magyarországon egyre veszélyesebb ez a foglalkozás, de talán jobb, ha szenvedélyt mondok, az a gyanúm, puszta foglalkozásként a klasszikus sajtófotózás aligha űzhető sokáig. A sajtófotósnál nincs kiszolgáltatottabb, tudósítani lehet zsebre dugott diktafonnal, de a fotóst elárulja a gépe, mesterségének törékeny címere.
Ráadásul az eredményre fél óra, maximum egy nap után rácsukódik a honlap, a következő újságoldal, a következő esemény.
Egy hősnőm, bizonyos Tituszné, még a múlt évezredben mesélt nekem az empheropterák rendjéről, vagyis a kérészekről, hogy kislánykorában alig győzte őket elhessegetni, szájába bújtak, a hajába, a szoknyája alá, olyanok voltak, mint a lepke kicsiben, aprók és tarkák, barnák és gyűrűsek, rengeteg fajta van, mondta, de egyre se emlékszik, csak az összesre, pár órát ha élnek, de hát mi nem, kérdezte ez a Tituszné, s még azt, hogy mi nem empheroptera, ha kellő messziségből nézzük.
S mi nem örökkévaló, teszem most hozzá, ha kellő közelségből.
Hölgyeim és Uraim, nem tudom, milyen a jó sajtófotó, a sajtófotó, mint olyan, de hogy milyenek a jó sajtófotók, azt e kiállítás képei pazar bőségben és minőségben megmutatják, köszönet érte a válogatóknak, a szervezőknek, mindazoknak, akik a Sajtófotó-kiállítást, mint intézményt működtetik.
Ha kiállítást mondok, tulajdonképpen két kiállításról beszélek, erről itt a Nemzeti Múzeumban névvel, címmel az impozáns papírképek, műtárgyak alatt, s egy másikról, melyet az elmúlt napokban újra és újra végigpörgettem a laptopom képernyőjén. Ama CD-lemezen nem voltak nevek és címek, és ez jó volt így, dőlt rám a kép, a látvány töményen, véletlenszerűen, csizma és seregély, kislánymosoly és koporsó, gázálarc és szalámis kenyér, varrógép és esernyő, mint az úgynevezett valóságban, és én engedtem magamra dőlni ezt a sok mindent, akár valami roppant tükör színes és eleven cserepeit.
Dől ránk a kép, minél több, annál inkább magunkra vagyunk utalva, hogy miből, milyen egészet rakunk ki, látunk ki, s hogy tudjuk-e azt a kellő szerénységgel kezelni, nem hisszük-e a magunk igazát az egyetlen igazságnak, viszont elfogadjuk-e, hogy a sok magaigaz egymás mellé rakva, tetszik, nem tetszik, megmutat valamit rólunk, ekkor és itt élő emberekről, az ország, a köztársaság állapotáról. Nem hiszem, hogy hamis képet mutat. Szubjektívet, de nem hamisat. Gyakran olvashatni a magyar sajtóban, hogy a magyar sajtó ilyen meg olyan, hogy igen vacak állapotban van, illetve, hogy miért is, mitől is lenne jobb, mint az ország, bár hogy az ország milyenben van, mekkorában és kikében, azt jórészt e sajtó sugallja, közvetíti, ragozza és kommentálja. Nyilván nem vagy nem eléggé függetlenül, bár hogy mi is lenne, mitől is lenne a függetlenség, azt elég nehéz volna meghatározottságainktól és elfogultságainktól függetlenül megítélni. Azt hiszem, egy ekkora és ilyen országban, amitől független lehetne lenni, attól nem kéne, amitől meg kéne, attól nem lehet.
Olvashatni továbbá, hogy egy skálán mely a sajtószabadság fokát méri, hol áll, mármint a magyar sajtó, bár hogy az elfoglalt harmincharmadik hely, Ausztriával és Japánnal holtversenyben sok vagy kevés, azt én nem tudom megítélni. De e kiállításmegnyitóra készülődve ez csak mellékesen futott át az agyamon. Amint az is, hogy van-e olyan, hogy magyar sajtó. Illetve, hogy hottentotta, netán piréz van-e. Mint olyan.
Hogy nem úgy van-e, hogy vannak becsületesek és becstelenek, becsvágyók, és megkeseredett cinikusok, felelősek és felelőtlenek, jók és rosszak, és főleg közepesek, szóval hogy nem konkrét újságírók vannak-e, írjanak fényképezőgéppel vagy klaviatúrával, vagy diktafonnal, nem jó és rossz és közepes dolgozatok vannak-e irdatlan mennyiségben, s ami mindebből, összeáll, azt lemagyarsajtózva nem mosódik-e össze gyávaság és bátorság, tehetségtelenség és tehetség – a személyes teljesítmény tehát, melyet e falak között, itt és most igazán van ok ünnepelni.
Van ez az évről évre, tehát az idén is lenyűgöző kollekció, e pár száz fotó a beküldött tizenkét és fél ezerből, van ez a bőség, ez a mellbevágóan sok, amiről vagy aminek kapcsán beszélnem adatik, miközben legszívesebben csak néznék, nem megosztanám másokkal, hanem megnézném másokkal az egyes képeket, melyek bármilyen szubjektívek, valamely közös tapasztalatot, alaksejtelmet feltétlenül kirajzolnak. A kollektív emlékezetnek, a sajtófotó – egyáltalán: a fénykép, a mozgó is, de az álló még inkább – megkerülhetetlen öszszetevője.
Nem vagyok ott, senki sincs ott mindenhol, de valahol mindenki ott van, nagyon ott, s ha ezt a pillanatot, a bennfoglalt szenvedélyt hitelesen képes rögzíteni, s ha van médium, mely e felvételt megsokszorozza, akkor létrejön az a bizonyos dolog, műforma, avagy műfajváltozat, amit definiálni meg sem kísérlek.
A kép beég, olykor akaratlanul, netán akaratom ellenére, egy emblematikus képet könnyebben hívok elő „a médiából”, mint egy emblematikus mondatot. Az úgynevezett valóságot nagyrészt képekben, képeken át látom, s bár a saját szememmel, rendre mások, szemtanúk felvételein keresztül.
Ők a sajtófotósok. Az ő szemük, szemfülességük, látószögük, tisztességük, tudásuk és szerencséjük alakítja, olykor meghatározza a képemet a hazámról, a múltamról, ki-ki múltjáról. Bizony, az emlékezet nagyrészt ama lesajnált tegnapi újságokból áll össze, akkor is, ha műtárgyként kiállításra kerülnek, és akkor is, ha ablak lesz velük pucolva. Az üvegen, mindannyiunk üvegén ott a nyomuk. A jó sajtófotó olyan, mint.
Nem tudom, milyen. Ezt az olyanságot járják önök majd körül, ha körbemennek ezen a kiállításon, s eléggé valószínű, hogy darabról darabra megnézve a képeket, tovább jutnak, mint én beszélve róluk.
Az örökkévaló kérész – tán valami ilyesmi.
