Már csak huszonöt nap. Negyedszáz. Még huszonöt napig taszul az ország a nyomorba befele, még huszonöt napig gyömöszkölik enyves kezek nokiás dobozba, aztán jön a magyar feltámadás, nyomában pedig a létezés magyar minősége, visszaszerződik, és átadatik fullextrás csikóbőrös-zsinóros iPhone-os dobozban mindjárt, sőt, hogy még fergetegesebb legyen a poén: Alcsútdobozban (ezúton kérek elnézést Nyakó Istvántól és Sas Józseftől, hogy eleszem a kenyerüket vagy micsodájukat), és föloldódhatunk végre a helyi Nirvánában, minden nyugodt lesz, ismerős, puha, bársonyos, a pártok együtt ünnepelnek majd márctizenödikén, kéz a kézben, fejüket egymás kebelére hajtva, szerelmes szavakat suttogva, már csak huszonötöt kell aludni, féllábon is kibírjuk, csak nyugi, nyugi, megnyugszik a beteg.

Persze lesz még addig is néhány érdekes turbulencia, nem nagyon látom még például, hogy a történelmi egyházak hogyan akarnának kibontakozni az elharapózott ójúdaizmusból, mely a talmudista hamis kiválasztottságtudatot és a pénzhatalmat szolgáló szenvedéskultuszt sűrű shalomozások közepette igazolja, az Újszövetséget ószövetségesítve, ugye.

(Most illusztráljuk azt is, mennyire értelmetlen volt meghozni a holokauszttagadást büntetni rendelő törvényt, nincs az az egybites antiszemita, aki ne találná meg a kiskaput rögtön: tudniillik a tagadást büntetik, de az igenlést nem.)

De majd ha bajszunkon újra billeg morzsa, sőt, teljes kiőrlésű biolisztből sütött kalóriaszegény wellnesskenyér, megjön majd az eszünk is hozzá. Ahogy szokott. Muszáj lesz neki.

A kommunisták utolsó lehetükkel még elintézték, hogy Michelin-csillagot kapjon a Costes étterem, provokálandó persze az éhező százezreket.