Az ártalmatlannak szánt kitétel decemberben még a NATO-ból, illetve az unióból való kilépés tabujára utalt, de március idusára – a személy és a jobboldali médium durcájának alakulása miatt – önálló életre kelt. Köze nincs már euroatlanti közösséghez, miközben másfajta szövetséghez azért van. A házastárs, bajtárs, elvtárs kifejezés az élet- és érdekközösségek világába vezet. E fogalmak önként vállalt összetartozást, közös felelősségvállalást, hűséget feltételeznek. Csak az a kis gond, hogy ezek a közösségek emberekből állnak. Márpedig az ember tökéletlen teremtmény: gyarló, hűtlen, csalfa, parázna, szószegő és áruló. Örök hűséget esküszik, mégis megcsalja hitvesét, a bajtársiasság már nevében is csak a bajok idejére vonatkozik (nem véletlenül nincs jótársiasság), az elvtársiasságot meg hagyjuk, már önmagában szitokszónak minősül minden oldal, minden párt retorikájában.

Az még nagyobb baj, hogy a politikus is csak ember, és ha épp nem gigaposzterek magasából tekint szeretett népére, alattvalóira, katonáira, akiket életfogytiglan kíván szolgálni, akkor, életnagyságban ő sem más, mint halandó ember. Férfi. Vagy nő. Családapa, anya, szomszéd, lakótárs, kortárs. Aki gyerekkorában csokit lopott (vagy nem), aki megzabálta a padtársa uzsonnáját (vagy nem), aki kamaszkorában az iskola vécéjében bagózott (vagy nem), aki megkívánja felebarátja házastársát, és félre is lép vele. Legalábbis ezt állította a minap a Magyar Hírlap, amely szerint egy internetes honlapon részletesen közlik a pártelnök iwiwes intim levelezését, vagy amit ők annak mondanak. Állítólag Isten szeme mindent lát, de bűn csak az – ami kiderül. És az is bűn, ami nem derült ki, de azt állítják róla, hogy kiderült. Úgy, hogy megírja az újság. Aztán fölkerül a netre. Fölteszik, különösen, ha egyegy médium érdekvilága számára kényelmetlenné vált miniszterelnök-jelöltről van szó.Magunk eddig nem írtunk az ügyről.Most sem az ügyről írunk.

Csakhogy fogkrémet tubusba, szellemet palackba, internetre felkerült dokumentumot a számítógépbe visszapasszírozni nem lehet. Elvileg nem is kell, hiszen minden demokrácia alapvetése a sajtószabadság. A közösségi oldalakon elvetett betű is szószárba szökken, a szó pedig elrepül, ki tudja, kit hogyan talál. Bródy óta tudjuk, a szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen. Kiszolgáltatottak adott esetben a plakát- és címlaparcok, amint szívükre tett kezükkel egy hetilap borítójáról azt üzenik: Esküszünk! – aztán gyorsan, ráadásul önkezűleg (vagy nem) írott szavait bemásolva szórja világgá a hálózat: nem ez lesz az első hamis eskü…

A tabulerázás lehet áldás, de átokká is válhat. Észre kéne venni, hogy – a jobbikos hetilapot idézve – „a fagyi visszanyal”, tök mindegy kinek a kezében van a tölcsér, ugyanis nem csak kortársak vagyunk. Potenciális sorstársak is.