A szövegben felfedezhetünk halvány utalásokat, de egyértelmű eligazítás nincs arról, hogy a katolikus, a református és az evangélikus egyház melyik pártot látná szívesen kormányon. Ilyesmire azonban nincs is szükség: egyéb megnyilvánulásokból könnyű kitalálni. Elég csak a leginkább kézenfekvő példát említeni, Kiss-Rigó László katolikus püspök esetét, aki egy kampányrendezvény vendégeként kertelés nélkül a Fidesz támogatására buzdított. Akadnak papok és lelkészek, akik (finoman fogalmazva) nyilvánosan is a Jobbikhoz húznak, de az egyházi fősodor zárni próbál a szélsőjobb felé.

Erdő Péter bíboros és mások nyilatkozatai mellett ezt a vélekedést támasztja alá az is, hogy a katolikus egyház holdudvarához tartozó Keresztény Értelmiségiek Szövetsége a kampány idején országjárást hirdetett – a jobbikos „újpogány” eszmék terjedésével szemben.

A baloldalra ilyen értelemben kár szót vesztegetni, a gyanúja sem merül fel annak, hogy a keresztény vezetők a háttérben összekacsintanának az MSZP-vel. Igaz, a szocialista párt az utóbbi időben a legkevésbé sem törekedett rá, hogy különféle engedményekkel megkísérelje magához édesgetni az egyházakat. Sőt. A kormányzat, mintha csak az egyházakat akarta volna bosszantani, változatos technikákat eszelt ki arra, hogy lefaragjon költségvetési támogatásukból. Borítékolható volt, hogy a tiltakozás nem marad el. A felekezetek meglehetősen keresetlen szavakkal tették világossá, hogy a kormány eljárását nem tartják összeegyeztethetőnek a jogállamisággal. Fölösleges tehát bővebb magyarázkodásba fogni, az egyházak közös felhívásának üzenetét mindenki megértheti, akinek van füle a hallásra: reméljük, hogy a „választás végeredménye mindannyiunk épülését és erősödését szolgálja”.