Lehet-e kicsit őszinte és kicsit hazug? És ha igen, milyen arányban? Ráadásul egyre biztosabb, hogy miként korábban Gyurcsánynak, a parlamentben neki is lesz egy abszolút reformellenes, a küllők közé folyamatosan botot döfő, minden határon túl demagóg és populista ellenzéke. A jeges lehelet, amit a tarkóján fog érezni, nem vagy legalábbis egy darabig még nem a szocialistáké lesz. És bizonyára jönnek majd a politikai gegek is, mint amilyen a kordonbontás vagy a Fidesz állandó kivonulgatása volt. Vonáék ebben legalább olyan jók lesznek, mint Orbánék voltak. Márpedig az elég jó.

Bár mi minden gondunkat országspecifikusnak véljük, nem sajátosan magyar probléma, hogy a kormányok egyre kevésbé mernek a négyéves ciklusokon túlmutató programokba kezdeni. Már Macchiavelli is tisztában volt vele, hogy a távoli ígéretek nem hoznak politikai támogatást, miközben a változások azonnali elégedetlenséget szülnek, még mielőtt a javulás, ha egyáltalán bekövetkezik, érzékelhetővé válna. Mit segített Bokros Lajoson, hogy a „csomag” kibontása után pár évvel mindenkinek kiderült, hogy az ország jól járt?

Amerikában a mindenkori elnök jó eséllyel nyolc évre tervezhet. Persze ez is két félidőre oszlik, az elsőben nem mehet szembe a napi választói akarattal, mert akkor esetleg elmarad a második. Ellenben az újrázás után megpróbálhatja magát beírni a történelembe, képzeletét már nem fékezi a politikai tét. A tengerentúl is belezavar a képbe a törvényhozás kétévenkénti tisztújítása, de az európai parlamenti rendszerek még ennél is nehézkesebbek. Ritka az olyan választás, amelyik a jövőben befutható pálya íve helyett ne az adott ország pillanatnyi gazdasági helyzetén, a választópolgárok anyagi jó- vagy rosszlétén dőlne el. És minden nyelvben van olyan rövidlátó, önsorsrontó közmondás, mint a magyar „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”.

Szerencsésebb helyeken előfordul, hogy az új kormány nem rombolja földig, amit elődje felhúzott, hanem a meglévő szintről építkezik tovább. Bezzeg nálunk nem a két ellentétes ciklus alatt megépült Művészetek Palotájából, hanem az Erzsébet téri gödörből lett jelkép. Orbán a nemzeti kulcskérdések egy részében talán számíthatna a „nemzeti minimumot” sürgető szocialistákra – ha nem viselkedett volna úgy velük az elmúlt években, mintha leprásak lennének. Így emelte saját maga számára talán túlságosan is magasra a tétet: kétharmad alatt már-már vesztesnek tűnne, kétharmados többséget szerezni bármihez is pedig nem könynyű. A Jobbikra nem számíthat, az mindent ellenezni fog, ami az országot versenyképesebbé tenné a világban.

Furcsa, de a Fideszmost a szocialisták jó választási eredményében érdekelt. Nem a túl jóban persze, de a jóban. Egy valamennyire mégiscsak magabiztos MSZP vesztesen is könnyebben mehetne bele a nemzet érdekében álló kompromisszumokba, mint egy a puszta létében is veszélyeztetett. Az 1990-es óta nem volt ilyen izgalmas választás Magyarországon.