Raj Tamásból hiányzott az a tulajdonság, ami a szépen felfelé ívelő karrierek nélkülözhetetlen kelléke: a megalkuvásra való hajlam. A Kádár-korszakban a hatósági zaklatásokat, a meghurcoltatást is vállalta, hogy őrizze és továbbadja a felejtésre ítélt zsidó kultúrát, a vallási hagyományokat.

A szocializmus évtizedei kényszerű ingázással teltek a „tűrt” és a „tiltott” kategória között, a rendszerváltás lendülete aztán a parlamentbe vitte. Az SZDSZ országgyűlési képviselője lett egy olyan időszakban, amikor még eufo rikus örömet okozott, hogy az egypártrendszer helyét átveszi a demokrácia. 1994-ben elérkezettnek látta az időt, hogy szakítson a pártpolitikával. Utána – már amennyire a betegsége engedte – a kultúrának és a tudománynak szentelte az életét.

A szélesebb értelemben vett politikának azonban sosem fordított hátat. A maga eszközeivel, könyvek és cikkek sokaságával, előadásokkal, nyilvános szereplésekkel vette fel a küzdelmet az antiszemitizmussal, rengeteget tett azért, hogy közelebb hozza egymáshoz a magyar zsidókat és a nem zsidó magyarokat. „Nem azt mondom, hogy a tudás ellenszer lehet, csak annyit mondok, hogy a műveltség részben megakadályozza az embert, hogy könynyen belehulljon, beleszédüljön a gyűlöletkeltők karmaiba”, állapította meg egy vele készült interjúban.

Ha kellett, akkor nem vallásos zsidó művészekkel, ha kellett, hitközségi vezetőkkel vitatkozott. Azok, akik közelebbről ismerték, tudják, hogy a rá mindig is jellemző higgadt érvelés és visszafogott stílus egy soha nem fáradó, a világgal folyton perlekedő egyéniséget takar. Indula tait bölcsességgel és mérhetetlen tudással szelídítette nyugalommá.

Nehéz elhinni, hogy Raj Tamás végleg búcsút vett tőlünk. Halálával nem pusztán a zsidó közéletet érte nagy veszteség, hanem a teljes magyarságot.