Ha Andrea gazdag lenne...
Egy londoni ügynök munkát ígért Andreának. Az állás jónak tűnt: egy Londonban élő amerikai házaspár gyermekéhez kerestek bébiszittert, a magyarországi átlagbér öt-hatszorosáért és teljes ellátásért. Az ügynök közölte, hogy Andrea elnyerte a munkát, ám az ott-tartózkodás garanciájaként adjon fel önmagának 650 fontot. Ha a munka mégsem jön össze, a pénzből Andrea kihúzhatja Londonban, amíg más állást találnak neki.
Andrea 2009. október 12-én küldött önmagának 207 ezer forintot a Western Union (WU) pénzküldő szolgálaton keresztül. A pénzt egy pécsi postahivatalban adta fel, mivel a WU-nak a posta az egyik hazai ügynökcége. Az angliai munkaszervező kérte, hogy Andrea a pénz elküldését bizonyító papírt faxolja el neki. Az asszony megtette. Még aznap este a londoni ügynök közölte: Andrea nyisson bankszámlát 1500 dollárral. Az asszony gyanút fogott: bement a postára, hogy visszavegye a pénzt a WU-tól. A postán megtudta, hogy pénzét Sheffieldben felvették.
Andrea feljelentést tett a pécsi rendőrségen. A nyomozók látták, hogy az asszony csalás áldozata. Elmondták azt is, hogy a jegyzőkönyvet továbbítják Londonba, s az ügy körülményeit az ottani hatóságok vizsgálják.
Andrea a postán panaszt tett, és benyújtott egy kártérítési igényt a WU-val szemben. Arra hivatkozott, hogy a WU tájékoztatója szerint csakis a címzett – vagyis ő – vehette volna fel a pénzt. Mivel a WU sheffieldi ügynöke nem győződött meg a csaló útlevelének valódiságáról, a pénzküldő szolgálatot felelősség terheli – vélte Andrea. A posta továbbította kártérítési igényét a WU-hoz.
A válasz a napokban megérkezett: a kártérítési igényt elutasították. A válaszlevél szerint a WU útmutatója felhívja arra a figyelmet, hogy a pénzküldő utalványra leírt adatokat az ügyfél ne mutassa meg senkinek. Andrea viszont elfaxolta az utalványt a csalónak, így az illető hozzájutott a küldemény azonosítószámához.
Andrea megkereste lapunkat. Történetét megismerve felhívtuk a posta illetékes osztályát, s ott egy ügyintéző – a WU-hoz hasonlóan – azzal érvelt: Andrea a hibás, mert elfaxolta küldeménye kódját. Amikor megemlítettem, hogy a WU pénzküldő utalványára írt szöveg ennek a veszélyére nem figyelmeztet, az ügyintéző azt felelte: ez annyira egyértelmű, hogy felesleges ráírni az utalványra. Megjegyeztem: ha egy banktól kapunk egy titkos kódot, akkor közlik velünk, hogy a számot óvjuk az illetéktelenektől, ehhez hasonlóan aWU utalványán sem lett volna felesleges ez a figyelmeztetés. Ráadásul a WU azt ígérte, hogy egyedül Andrea veheti fel a pénzt, ő is csak akkor, ha útlevéllel bizonyítja személyazonosságát. Mégis kiadták a pénzt egy önmagát Andreának hazudó idegennek. A WU – a válaszlevél szerint – nem vizsgálta, hogy aki felvette a pénzt, milyen papírral igazolta magát, s a sheffieldi ügynök hibázott-e.
Mindezt Andrea nem tudja a WU-nak elmondani, miután a 240 országban 350 ezer ügynökkel szerződésben álló amerikai cégnek Magyarországon nincs ügyfélirodája. Andrea panaszt tehet a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeleténél, ám a pénzét attól még nem kapja vissza, ha a PSZÁF igazat ad neki. Több ügyvédet megkérdeztem az esetről, s ők úgy látják: az asszonynak – bár óvatlan volt – esélye lenne pert nyerni aWU-val vagy annak angliai ügynökségével szemben.
Andreának Angliában vagy az Egyesült államokban kellene pert kezdeményeznie. Erre nincs pénze. Ha gazdag lenne, pert nyerhetne. De ha gazdag lenne, miért akarna bébiszitternek állni Angliában?