Hiszen a kormányzati negyed gründolásakor maga felé hajlott a kormányzat keze, s hiába mutatták a számok, hogy mindezzel persze a köz jár jól – működtetése olcsóbb lesz, a felszabaduló belvárosi ingatlanok ára pedig dagasztja az államkincstárt –, permanens kampányidőben az állampolgár rühelli, ha a politikus vadonatúj padlószőnyegen tapod, míg ő a megemelt lakáshitelt nyögi.

De hogy egy ötlet jobb, mint valami más, még nem garantálja, hogy önmagában is megáll. Vegyük például a Fidesz főpolgármester-jelöltje, Tarlós István által megálmodott új múzeumi negyedet. Hogy a pesti külső-belváros kellős közepébe ékelődő, lerobbant ipari területtel valamit kezdeni kell, az egészen biztos: nincs az a világváros, amely elviselne a legélőbb fertályai között egy ilyen zárványt. És hogy egy hatalmas kulturális beruházásnál nincs alkalmasabb eszköz a rozsdaövezet termőre fordításához, azt sem csak külföldi példák bizonyítják. Ugyanezt az érvelést hallhattuk akkor is, amikor a Fidesz vezette kormány egy jó évtizede épp Tarlós akkori birodalmába, az óbudai gázgyár rommezejére tervezett múzeumi negyedet.

Az akkori és a mostani terv között csak annyi a kapcsolat, hogy az ezredforduló körül is különösebb innováció nélkül, inkább a problémás intézményeket egy csokorba gyűjtve állították össze a tervezett óbudai múzeumi salátát. Szó volt itt a Néprajzi Múzeum kitelepítéséről csakúgy – a Kossuth téri egykori Kúriára akkortájt a miniszterelnökség vetett szemet –, mint a fél évszázada kiállítás nélkül működő műszaki vagy építészeti gyűjtemény elhelyezéséről. Mindebből aztán nem lett semmi, a kormányzati figyelem még a ciklus lejárta előtt átfordult az Andrássy út 60.-ra, illetve a Lágymányosi hídhoz, a Nemzeti Színház tőszomszédságába. Kortárs művészeti múzeumot álmodott akkor oda az elhivatott miniszter, s már épült a ház, készen volt a műtárgyvédelmi koncepció, sőt a berendezést szállító cég is kiválasztatott, amikor a muzeológus szakma még mindig azt kérdezgette tágra nyílt szemmel: na jó, de mégis mi lesz abban a múzeumban?!

Amiből nem következik persze, hogy ne volna jó ötlet épp a múzeumügynek adni ezt a Nyugatinál lévő pompás területet, de egy biztos: a döntés előtt alaposan meg kell fontolni, mi az, ami fájón hiányzik a mostani intézményi struktúrából, mi fér bele az állami büdzsébe, és mi az, amire a közönség is kíváncsi. A hely valóban ideálisnak tűnik – szinte odalátszik a nézősorokkal körbefont Szépművészeti Múzeum –, de az is tény, hogy a Városliget túloldalán álló gyűjtemények vezetői is sírdogálnak olykor, hogy morzsák sem esnek le nekik a sztárkiállítások tortájából. Hogy keresnék-e ott elegen a Kossuth térről száműzött néprajzit? Kerülne-e annyi pénz, amennyiből egy valóban nagyszabású, hipermodern tudományos-műszaki múzeumot fel lehetne építeni? Lett-e mára kiállításra érdemes kortárs képzőművészeti gyűjteményünk?

Egyetlen fontos kérdésre sincs most válasz. Most még csak kampány van.