A legtöbb reklámújság eleve a kukában landol, gondolom, a gondnok jóvoltából, aki időnként kiüríti a kapualjba felszerelt gyűjtőládát, ahol évekig porosodhatnának amúgy a prospektusok. Jó esetben, mert időnként, a magukat vízóra-leolvasónak, villanyszámlásnak, vagy hasonlóan fontos embernek kiadó, a naiv lakók valamelyikétől kaputelefonon bebocsátást nyerő szórólapozók a postaládákig is eljutnak.

És akkor kezdetét veszi a mi kis pesti társasházunk különös játéka. Lényege, ki tud minél gyorsabban megszabadulni a reklámújságoktól. Vízóraakciókkal, meg duguláselhárító, és vízvezeték-szerelő mesterek ajánlataival egy átlagos hónapban eljut hozzám legalább kéttucatnyi, de a beteg gyerekek és a gazdátlan kutyák megsegítését célzó alapítványok is tartják az iramot az ezermesterekkel.

A társas(házi)játék azonban most, a választási kampány idején felerősödött, tombol a játékszenvedély, vannak napok, amikor hét-nyolc példányt is találok ugyanannak a pártnak a kiadványából a postaládánkban. Noha egyetlen házbélivel sem beszélgettem még a politikai hitvallásáról, kezdek valamit sejteni, hogy egy lakógyűlés voksaiból melyik párt kerülne ki győztesen.

A vélhető házi győztesünktől lehet a legkevesebb szórólapom ugyanis, azokat nyilván elolvassák a szomszédok, és nem dobják át reflexből hozzám.

Bár meglehet, hogy másoknál más a gyűjtési arány. Végül is majd cserélhetünk, úgy, mint anno a kártyanaptárakkal.

Csak tudnám, hogy melyik éri a legtöbbet.