Nelli néni hátizsákja
Nem helytörténeti delikátumokról faggatom Nelli nénit –inkább valami olyasmiről, aminek konkrét lenyomatát hiába keressük máshol; olyasmiről, ami csak nagyon áttételesen szerepel a lőrinci krónikákban: a saját életéről. A munkahelyekről, például. Amikor 1931-ben elvégezte a tanítóképzőt, nem kapott rögtön állást. Bezerédi Árpád mellett analfabétáknak tartott előadásokat, s a helytörténettel is ekkortájt kezdett foglalkozni Zsebők Kornélia. Elsősegély-nyújtási tanfolyamokon oktatta a környékbeli lányokat-asszonyokat – mintegy háromezren voltak. Később megpályázta a rákospalotai református felekezeti iskola tanítói állását, el is nyerte. Innen a nyírbátor-bátorligeti tanyasi iskolába helyezték, ott nagyobb szükség van rá. Egy délutánon a gyerekek virágot szedni hívták a kisaszszonyt a határba. Mit sem sejtve átment a sínek túloldalára. Egyszer csak felbukkant egy határőr, s kiderült, a sín egyik oldala még Magyarországhoz, a másik már Romániához tartozik. Így lett alkalmi határsértő a törékeny tanítókisasszonyból, akinek egyébként a szerencséje, hogy felbukkant a román határőr váltótársa, egy erdélyi magyar fiú, aki elengedte a lányt. Innen a kerekegyházi tanyasi iskolába irányították, ami szintén nem egy metropolis, de legalább Pest megyében van.
Az első férjét csúnya tüdővész vitte el, ezután megfogadta, ha ilyen az élet, sosem megy többé férjhez. Az évek múlásával azonban egyre kínzóbb lett a kérdés: annyi gyermeket tanít, és mind a másé – talán nem érdemli meg, hogy sajátja is legyen? Elhatározta hát, ha jön egy tisztességes kérő, átgondolja a fogadalmát, és hozzámegy. Tekes Sándorral a Légoltalmi Liga tanfolyamain találkoztak először. Mivel a férfi semmi jelét nem adta, hogy odavolna érte, Nelli nénit igencsak meglepetésként érte, hogy egy nap megjelent a kapujukban, kezében hatalmas virágcsokor. Lánykérőbe jött. De Nelli néni félt a jövőtől. Tekes urat ugyanis legalább háromszor hívták már be katonának, nem lehetett tudni, mikor kerül sor erre újra, ő pedig nem szeretett volna még egyszer özvegyasszony lenni. Úgyhogy egyezséget ajánlott a kérőnek: ha a háborúnak vége lesz, és a férfi továbbra is úgy gondolja, elvenné: hozzámegy. Addig azonban nem.
Tekes Sándort tényleg behívták.
A háború végén egy nap várta valaki otthon Nellit. Egy 48 kilós ember, akit egyébként 96 kilósan ismert meg. Nem meglepő, hogy a tanítónő alig akart hinni a szemének. Hát visszajött a kérő. Ez szeptemberben volt, a rákövetkező márciusban pedig megtartották az esküvőt. Nelli néni kalandját az Andrássy út 60.-nal annak „köszönhette”, hogy a félig evakuált Lőrincen szinte a semmiből csinált iskolát. Zsebők Kornéliát a háború után miniszteri osztálytanácsosnak nevezték ki. Az egyik államtitkár személyesen hívatta egy napon, és elé tolt egy papírt, egy belépési nyilatkozatot. A kommunista pártba. Nelli néni köszönte, nem kérte. És másnap sem kérte. Mikor visszament az irodájába, már várta két ávós, néhány perc múlva pedig már egy nagy fekete autóban ült, s robogtak a belváros felé. A Csengery utcai oldalon vitték be az Andrássy út 60.-ba. Szólították. Kérdezgették valami okirat-hamisítás ürügyén, de aztán kibújt a szög a zsákból: a kihallgató megkérdezte, a fiatal asszony miért nem írta alá a belépési nyilatkozatot? Hát, azután sem írta alá, ha már egyszer eddig olyan következetes volt. A 22-es cellába került. Elhatározta, hogy nem eszik. Kilenc nap telt el így, mikor hívatták. Egy ezredes kérdőre vonta, miért éhségsztrájkol. Azt felelte, így tiltakozik az igaztalan vádak ellen, s hogy itt valami nagyon nagy tévedés van. Végigmérte az ávós, és azt kérdezte: rokona-e Zsebők Zoltán államtitkárnak? Nelli igennel felelt – azt ugyan nem mondta, hogy épp a testvére. „No jó – mondta az –, akkor kap egy íróasztalt, papírt, tollat, és teljes részletességgel megírja az önéletrajzát, míg én pár napig távol vagyok.”
A visszatérő ezredes futott még egy kört a belépési nyilatkozattal, de persze nem járt sikerrel. Úgyhogy szabadon engedte Nelli nénit. Ott állt az Andrássy út 60. Csengery utcai kijáratánál, egy fillér nélkül, nem sokkal a kijárási tilalom előtt, és fogalma sem volt, hogyan jut haza. Visszacsengetett hát, a kapus nagyot nézett, „hát maga, vissza akar jönni?”, kérdezte. Dehogy akart ő. Csak egy pengőt kölcsönkérni villamosra. Ötöt kapott.
Vecsésre került tanítani, majd a lőrinci, Wlassics utcai iskolába – onnan is ment nyugdíjba 1981-ben, összesen fél évszázados szolgálat után.
Barátai folyton azzal kapacitálják, írja meg ezt a száz évet, sokkal érdekesebb, jobb történet volna az, mint a porszagú és esetenként unalmas történelemkönyvek lapjain olvashatók.
– Aki mindezt végigélte, már attól is szívdobogást kap, ha csak mesél róla – mondja Tekes Sándorné Zsebők Kornélia. –Egyébként is: kinek írjam meg, kit érdekelne mindez? Tanulni lehetne belőle? Reméljük, hogy nem jön már soha vissza, ami rég volt. Nem is lehet ezt igazán megírni, csak átélni – azt is csak az Isten segítségével. Egyszer azt kérdezték tőlem: mondd, Nelli, egy ilyen kicsi emberbe hogy fér ennyi minden? Azt válaszoltam: tudod, nagy hátizsákot raktak a hátamra.
