Utódaink már nem mi leszünk
– Hatalom még a tudás?
– Azt szokták mondani. Én azt vallom, hogy minden embernek addig terjed a látótere, ameddig a tudása. A nem tudás szűkítő tényező, mert korlátozza lehetőségeinket. Egy szarvasbogár, egy giliszta is a Földön él – mi, emberek azt hisszük, hogy hozzánk viszonyítva kisebb a tudásuk. Bizonnyal így van, de meddig terjed a miénk? A százötven évvel ezelőtti tudásszinthez képest hihetetlen a fejlődés. Az általam őszintén tisztelt Darwin semmit sem hallhatott a biotechnológiáról, a génmanipulációról, ma mindenünnen ez folyik. Mégsem tartjuk Darwint butának. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz másfél száz év múlva, de ha a fejlődés töretlen – miért ne lenne az –, elképesztő változások előtt állunk.
– Miért nem volt elég önnek a szakmai közvélemény tájékoztatása?
– Ha láttam, hallottam egy új tudományos eredményt, úgy éreztem, kutya kötelességem annak közzététele. Az elmúlt évtizedekben rengeteg olyan témát megírtam, ami négy-öt év múlva általános, közismert volt. Természetesen csak olyanokról szóltam, amelyekhez értettem. Ahogy másokat, úgy idővel engem is beskatulyáztak. A Kordos az, akit őslénytani ügyekben keresni lehet. Hiúság is lehet mögötte, hiszen míg a szakcikkeket legfeljebb néhány százan olvassák, egy népszerűsítő anyag akár százezer emberhez is eljut, egy tévéműsor akár milliókhoz.
– A ranglétrán viszont a szakcikkek viszik előre a kutatót.
– Ezzel nincs gond, mindig megírtam, amit meg kellett. A témából, az eredményekből adódóan – a tízmillió éves rudabányai leletek ismeretében a világ vezető folyóíratai kérik cikkeimet – nincs gondom az idézettséggel.
– Mégsem lett akadémikus.
– Egy klubról beszél, amelynek tagsága attól függ, hogy valaki valakinek eszébe jut-e. Nem bánt a dolog, hiszen azt csinálom, amit szeretek, a visszajelzések szerint elfogadható színvonalon.
– Átadható még a tudás?
– Nehezen, hiszen hihetetlen módon specializálódott minden. Ebben-abban elmélyedhetünk, másutt elképesztően felületesek maradunk. Az egyéni tudás mennyisége nem biztos, hogy több, mint generációkkal ezelőtt, az emberiség össztudása viszont természetesen dinamikusan gyarapodik.
– Habitusának lényege, hogy nem figyel a pillanatnyi folyamatokra?
– Barlangászmúltamból fakadó tapasztalat, hogy amikor olykor órákon át ücsörögtem amélyben, hermetikusan elzárva mindentől, időnként teljes sötétségben, a türelem mindig gyümölcsöző volt. Az őslénytan az időtávlatok fontosságát hozta el. Évmilliók alatt végbement folyamatok eredményeivel foglalkozom, amelyeknél persze azt is nézem, hogy azok milyen hatással lehetnek mindennapi életünkre.
– Mit mond az ön tudása rólunk?
– Például azt, hogy az arcunk nagyon gyorsan változik, akár már nyolc-tíz generáció alatt módosulhat. Alapvetően a táplálkozás befolyásolja, az, hogy könnyen szerezzük-e meg a táplálékot, hogy mit eszünk, mennyit használjuk a rágóizmokat. Arcunk, állkapcsunk generációk óta rövidül, de fogaink száma és mérete nem változik. Ennek következtében egyre kisebb a fogak számára a hely. Ezért van az, hogy majd minden gyerek fogszabályzót visel. Az arccsontozat folyamatos változását a rudabányai leletektől napjainkig le lehet vezetni.
– Arctalanná válunk?
– Súlyosabb következményekkel kell szembenéznünk. Nem tudjuk, hogy mit eszünk, mit iszunk, milyen gyógyszerekkel és egyéb anyagokkal szennyezzük magunkat. Senki ne gondolja azt, hogy az emberi faj biztosan fennmarad. Valószínűnek tartom, hogy a két-háromezer év múlva élő ember – ha lesz egyáltalán ilyen faj – biztosan nem tudna életképes utódot létrehozni egy ma élő emberrel. Azaz éppen a tudományos eredmények hatására egy új emberi faj alakul ki. A megdöbbentő az, hogy a ma élő ember a kétszázezer évvel ezelőtt élt emberrel még létrehozhatna életképes utódot.
– Ha csupán magunkat tennénk tönkre, de nem kíméljük környezetünket sem.
– A riói nyilatkozat a környezetről és a fejlődésről című dokumentum szerint a fenntartható fejlődés érdekeinek középpontjában az emberek állnak. Ők jogosultak a természettel összhangban egészséges és termékeny életre. Ugyanakkor örökzöld dilemma, hogy ki kit és miért véd. Lehetséges, hogy az ember, a Homo sapiens ugyanolyan állatfaj, mint a többi? Védi életét, vadászterületét, megszerzi táplálékát, ami a többi szereplőnek csak ritkán hasznos. Néhányan még úgy gondoljuk, hogy mi, a pusztító emberek, miközben állítólag a természetet védjük, valójában mindezt saját érdekeink miatt tesszük.
– Csak rossz fűződik hozzánk, vagy némi pozitívuma azért van ténykedésünknek?
– Tagadhatatlan az ember szerepe az evolúcióban. Az európai, vadon elő emlősfajok 15–18 százaléka idegen földrészünkön. Itt él közöttünk az észak-amerikai pézsmapocok, a Távol-Keletről betelepített nyestkutya. Az Alföldön néhányan struccfarmot tartanak fenn. Az ember olyan mértékben kiterjeszti jó néhány faj elterjedését, amelyre nélküle nem lett volna lehetőség. Evolúciót meghatározó a ténykedésünk. Az evolúció egyébként nem egyirányú folyamat. Sokkal inkább a kényszerek hatására létrejött, egyenlőtlen változás, amelynek nincs célja és iránya.
– Mi tudunk ma az ember kialakulásáról?
– Az emberré válás egyre szövevényesebb törzsfáján még nehéz az egyik ágról a másikra jutni. Az eddig megismert néhány tízezer lelet nem elegendő ahhoz, hogy biztosat mondjunk. Most azért állítjuk azt, hogy az ember Afrikából származik, mert oda irányul a legtöbb kutatási pénz, és azok, akiknek a tudományos karrierje ettől függ, nem szívesen néznek szembe mások elgondolásával. Fantasztikus és cáfolhatatlan korai Homo-leleteket találtak az 1990-es évek elején Grúziában. Ott voltam Frankfurtban, amikor egy konferencián Gabunija professzor félénken felmutatott egy emberi állkapcsot. Az 1,8 millió éves csontmaradvány után egyre több lelet került elő. Ha a Homo erectus Afrikában alakult ki, igencsak futnia kellett Ázsiába. A rudabányai leletek is azt mutatják, hogy az ember fejlődésében Európa is fontos szerepet játszott. Tavalyi ásatási eredményeink tovább erősítik azt az elképzelést, hogy az ember, a gorilla és a csimpánz közös őse Afrikában alakult ki, majd Európában élt, évmilliókkal később pedig visszatért a fekete kontinensre, és ott zajlott le ténylegesen az emberré válás folyamata.
– Karakteres a véleménye a klímaváltozásról. Miért nem hisz benne?
– Mert geológus vagyok. Azt mondják egyesek, hogy az utóbbi másfél évszázadban mintegy 0,6–0,8 Celsius-fokkal emelkedett a légkör hőmérséklete. Így van. Mások ehhez hozzáteszik, hogy mindezért kizárólag az ember felelős, mert soha nem látott mértékben szennyezzük légkörünket üvegházhatású gázokkal. Abban biztosan igazuk van, hogy tehetünk róla. Én viszont azt tudom, hogy a Föld klímája az ember nélkül is állan dóan változik. Mit tegyünk? Érdekes megoldás lenne a természeti rendszerek befagyasztása, s ezzel az evolúció kiikatása. Természetesen minél kevesebb szemetet kell termelni, s ami mégis keletkezik, azt el kell takarítani. Attól azonban nem félek, hogy bekövetkezik a katasztrofális, globális klímaváltozás, azaz a felmelegedés. Volt már felmelegedés, de számos példa akad a globális lehűlésre is. Alkalmazkodnunk kell a megváltozott körülményekhez. Attól viszont már tartok, hogy mi győz: a tudomány vagy az üzlet?
– Hihetünk-e a mindenre megoldást adó embereknek?
– Nem. Így nekem se…
