A Fórum különböző korszakaiban leszakadt politikuscsoportoktól ugyan megszabadult a szervezet, de mind a képviselt értékrendszerek különbözőségével, mind pedig a felszínen maradás egyéni és kiscsoportos stratégiáival újra és újra szembe kellett néznie a fogyatkozó elitnek, valamint a még inkább megtizedelődött tagságnak. Dávid Ibolya pragmatikus világképe rendre fajsúlyos hatalmi praktikákkal párosult, s az, hogy a cél szentesítette az eszközt, előbb a morális alapállást, majd a lojalitást kezdte ki: megfogyatkozott csapata lassan már csak azokból áll, akik nem tudnak hová csatlakozni, vagy egyszerre bíznak még a választások sikerében és elnökük velük szembeni töretlen jóindulatában. A kirobbant csata az eddigiek szerves folytatása, csak épp a legrosszabbkor: az ajánlószelvények gyűjtésének rohamában. A zilált szervezet képtelen a mozgósításra, a kevés cédula pedig tovább zilálja a szervezetet. Ráadásul úgy hírlik, hogy a Fidesz a háttérből – éppen az MDF kiütésének szándékával – az LMP-nek segít, az MSZP pedig egyelőre saját magával van elfoglalva, s azon belül is mindenki saját magával.

A belső viták nem mindig tisztességes rendezése, és a többnyire tisztességes politikai szándékok ütközésén egy ideig úrrá lett a „nagy találmány”, Bokros Lajos, aki az uniós választáson valósággal a küszöb fölött lökte be az MDF-et a kiválasztottak körébe. A boszorkánykonyhában azonban a sikertől megittasulva a séf tovább „komponált”. Előbb jöttek a listákra invitált „külsősök”, majd a fűszerek fűszere, az SZDSZ-szel kötött megállapodás. Elméletben mindkét húzás tételesen indokolható, de – maradva a konyha környékén – pörkölthöz mákos tésztát önteni akkor is merész ötlet, ha hirtelenjében nincs más a rezsón, sőt, a kamrában se, külön-külön pedig mindegyik kedves nekünk. Bokros bizonyára tudott a készülő receptről, kalkulációjában azonban valószínűleg az áhított végeredmény, esetleg az előre megszabott grammok, dekák szerepeltek, nem pedig egy szétszakadó szakácskönyv lebegő lapjai.

Belső békét ultimátummal nehéz teremteni. De nem lehetetlen. Bokros mögött Horn Gyula teremtett néhányszor ilyet, amíg szüksége volt rá. Dávid Ibolyának sem először kell próbálkoznia ezzel. Leckéje most nemcsak azért nehéz, mert furcsa módon listavezetője „szabta neki” a feladatot, hanem azért is, mert egy sokadszor tető alá hozott látszategység nem biztos, hogy elég a megfelelő számú jelölt és területi lista fölállításához. A passzív rokonszenv kevés – cselekvő szimpátiát kéne nyernie.

És akkor még ott a szaladó konyha.