És itt most nem arról a jelenségcsoportról beszélek –bár az összefüggés kétségtelen –, amely mostanában megtölti az újságokat, és amely mögé szeretjük elbújtatni a saját kis (nagy) csalásainkat, tehát a politikusok lenyúlásairól, a korrupciós láncokról és hasonlókról, hanem azokról a csalásokról, amelyeket mi magunk, abszolút politikamentesen követük el egymás kárára. Nyereségvágyból.

Vannak a gazdasági és társadalmi életnek olyan területei, amelyek szinte szimbólumaivá váltak a magyar tisztességtelenségnek, például a futball, az építőipar vagy a vendéglátás. A bundázás már a hatvanas-hetvenes évektől jelen van – a mai napig, tényleg mi is lett azokkal a meglepően jól beazonosított rutinos hátvédekkel és U20-as titánokkal, akiknek a neve fölmerült a tavalyi nemzetközi sportfogadási botrányban? –, a nejlonharisnya-csempészéstől a totóbotrányokig lehetne sorolni tucatnyi sumákságot, manapság az adócsalás megy leginkább, meg ami azon kívül belefér, csak a véletlen, és esetleg az egyes szereplők mögött fölsorakozó érdekérvényesítő erő függvénye például, hogy egy játékos-adásvételi ügyletben mindenki megkapja-e a szerződésben rögzített járandóságát. A vendéglátóipar elmúlt hatvan évének emblematikus simliskedéseit hadd ne közhelyezzem végig a hortobágyi palacsintába reciklált rántotthús-daraboktól a két kis jugoszláv konyakra kiszámlázott 170 000 forintig, lényeg a lényeg, hogy nagyon kevés, általában hülyének is nézett piaci szereplőt kivéve a többség – a sarki büfés, az önkiszolgáló nagymenzás és a belvárosi luxusétterem egyaránt – ma ehhez a normához igazodik: minél szarabb kajáért-piáért minél több pénzt lehúzni. Az építőipar pedig az építőipar, ott az a normális, ha nem fizet senki senkinek, cserébe mindenki irtózatos mennyiségű adót csal, túlszámláz, kilop, fantomizál. Itt már megjelenik a csalási láncban az állam is, lelkes, minden hájjal megkent szereplőként.

Szó sincs róla, hogy a mindig példaképként szolgáló, nagyjából normálisan működő nyugat-európai országokban tökéletesen simlimentesek lennének ezek a területek –már csak azért sem azok, mert elég nagy számban dolgoznak ezekben a bizniszekben keleteurópaiak –, de ott az átverések okozta erkölcsi és anyagi kárt némileg enyhíti, hogy a simliskedések mellett azért többnyire jó teljesítményekkel is találkozik az ember.

Egy darabig úgy gondolhattuk, hogy ez a sokkoló erősségű szélhámoskodási hajlam a Kádár-korszak öröksége, ott szokott rá mindenki arra, hogy féllegálisan, illegálisan üzleteljen, vállalkozzon, mutyizzon, de húsz évvel Kádár után már nyilvánvaló, hogy mély gyökereket eresztett ez a gaz a magyar valóság talajába.

Sőt azt látjuk, hogy a nyugati munkaerkölcs, vállalkozási kultúra terjesztőiként tisztelt multinacionális cégek is gyorsan alkalmazkodtak az itteni viszonyokhoz, és nemcsak az állammal, illetve a nagyban kötött üzleteikben alkalmazzák a helyi módszereket, de az egyszerű ügyfelet is időről időre megpróbálják átverni.

Persze, sokan foglalkoztak már ezzel a jelenséggel is: Günther az alsó-szászországi műbútorasztalos otthon a világ legszerényebb, legtörvénytisztelőbb polgára, lakott területen nem hajt ötvennél gyorsabban, a zebránál akkor is megáll, ha ötméteres körzetben nincs gyalogos, esténként egy sörnél többet véletlenül sem inna meg a kocsmában, és már akkor is gyalog megy haza, kocsiba ülni eszébe sem jutna, de amikor kéthetes balatoni nyaralásra érkezik, Hegyeshalomnál már bedob egy felest, és száznyolcvannal csapatja az autópályán, Alsóörsön pedig már szénrészegen, nyolcvannal ugrasztja szét a járókelőket a zebrán. Tehát percek alatt igazi keleteurópai taplóvá válik.

Na, hát nagyjából ilyenek lettek a mi multijaink is, az elmúlt két hónapban három is megpróbált egészen döbbenetesen pofátlan módon lehúzni, a képembe hazudtak többször is, csak azért, hogy néhány ezressel többet fizessek nekik. Bank, telefontársaság és biztosító, egymás után.

Ez a legbosszantóbb és legostobább módja a csalásnak. Bepróbálkoznak, hülyének néznek, aztán, ha nem jön be, megrántják a vállukat. A normális reakció az lenne, hogy azonnal szerződést bontasz velük, igen ám, de Magyarországon például bankot váltani többnapos, akár -hetes procedúra, úgy intézték maguknak a szabályokat, és ha maguk a szabályok egyes ügyekben nem is nehezítik a váltást, amikor rákérdezel, megint cinikusan hazudnak a pofádba. Megéri nekik. Megéri az ügyintézőnek, a telefonos ügyfélszolgálatnak, de még a vezérigazgatónak is. Mert tízből öt-hat bejön, és százból talán jó, ha két ügyfél háborodik föl annyira, hogy lelép.

Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy soha a büdös életben nem fogunk ebből kimászni.