– Amikor Bolíviában terrorcselekmények vádjával letartóztatták Tóásó Elődöt, ön egy beszélgetés alkalmával úgy fogalmazott: „bizonyos szempontból irigyli Tóásó ügyvédjét”. Miért is irigyli őt?

– Összességében nem állítom, hogy jobb feltételek között dolgozhat egy ügyvéd Bolíviában, mint nálunk, a börtönviszonyok, az előzetes letartóztatás körülményei pedig nyilván össze sem hasonlíthatók. Ami azonban „irigylésre méltó”, hogy Tóásó Előd védője tíz nappal védence letartóztatása után már megismerhette azokat a iratokat, bizonyítékokat, amelyekre az ottani hatóságok a Tóásóval szembeni vádjaikat alapozták. Nálunk a gyanúsított és védője, bizonyos kivételektől eltekintve, csak az eljárás végén ismerhetik meg a nyomozó hatóság bizonyítékait. Kijelentésemmel arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy miközben teljes joggal aggodalommal nézzük a honfitársunkkal szemben indított bolíviai eljárást, itthon is érdemes odafigyelni, hogy miként érvényesülnek a gyanúsítottak, vádlottak jogai a nyomozás vagy épp a bírósági tárgyalás alatt. Nálunk a többség úgy vélekedik erről, hogy „nem kell olyan sokat vacakolni a bűnözőkkel, ítéljék el őket mielőbb a kiszabható lehető legsúlyosabb büntetésre, és kész”. Negyvenéves ügyvédi praxisom alatt nem egy olyan család járt nálam, amelyek maguk is a fentiek szellemében éltek és vélekedtek a büntetőeljárások terheltjeiről – addig, amíg az ő mintagyerekük bele nem keveredett egy kábítószerügybe vagy valami hasonlóba. Azonnal megváltozott a véleményük.

– Milyen veszély fenyegeti Magyarországon a terheltek jogait a büntetőeljárás alatt?

– Maga a büntetőeljárás, amelyet, ha egyszer megindult, már nagyon nehéz megállítani. Szó sincs arról, hogy a hatóság ártatlan emberek ellen hamis vádakat kreálna. De a bűnüldözési rendszer nehézségi nyomatéka alkalmas arra, hogy maga alá gyűrje a gyanúsítottakat. Ezért kell egy jogállamban biztosítani a terhelti jogokat, ezért kell, hogy a védő őrkutyaként vigyázzon ezekre a jogokra. Jobb lenne a helyzet például, ha – és erre már volt példa a magyar büntetőeljárásjogban – a védő a nyomozás során is részt vehetne a tanúkihallgatásokon.

– Miért, ha nincs ott a védő, akkor a nyomozók talán rábeszélik valamire a tanút?

– Nem beszélik rá. Csak beidézik a tanút, esetleg többször is, mert a legapróbb részletekig meg akarják tudni, milyen ismeretei vannak az adott cselekményről, mit látott vagy hallott. Ebben még nincs kivetnivaló. Egy idő után azonban a legtöbb tanút elbizonytalanítják a kérdések, és talán meg is unja az egészet, s mond valamit, ami „beleillik a képbe”, s amit a nyomozó hatóság bizonyítékként használhat fel. Ha nagy rajtuk a nyomás, vagy csak erősen fűti őket a bizonyítási vágy, a nyomozók nem foglalkoznak azzal, mennyire jó a tanú emlékezete. Sok ilyen „beleillik a képbe” típusú információ – mert bizonyítékoknak azért ezeket nem nevezném –idővel egésszé áll össze. Gyakran a gyanúsított maga tesz olyan vallomást, amely a hatóságok szemében a bűnösségét bizonyítja.

– Miért tenné? Nincs védője, aki felvilágosítsa, hogy ezzel árt magának és az ügyének?

– Az előzetes letartóztatás hazai szabályozása és gyakorlata sokszor a gyanúsított vallomásra „késztetésének” pszichikai eszköze. Nagyon sok ügyben ez világosan látszik. Még gyakoribb, hogy a már letartóztatottat kecsegtetik azzal, hogy ha beismerő vallomást tesz, azonnal elengedik.

– A vallomás pszichikai kikényszerítése is kényszervallatásnak minősül, azaz bűncselekmény.

– Igen, elvileg minősülhet annak, azonban sajnos az előzetes letartóztatás törvényi feltételei igen tág kereteket biztosítanak a hatóságoknak. Többnyire azért kéri az ügyész a gyanúsított letartóztatását, illetve a letartóztatás meghosszabbítását, mert szabadlábon hagyása esetén veszélyeztetné az eljárás sikerét. Cáfolja ezt meg valaki! Pedig volt Budapesten olyan főügyész, aki le is írta, hogy az a nyomozás, amelynek a sikerét hat hónap elteltével is az előzetesből esetleg szabadlábra kerülő gyanúsítottól kell félteni, soha nem is lesz sikeresen befejezve.

– A bírók nem így látják? Ők mondják ki a végső szót.

– Nincsenek könnyű helyzetben. Kapnak egy szekéraljnyi iratot, legfelül egy ügyészi indítvánnyal, amely amellett érvel, hogy a gyanúsított szabadlábon hagyása milyen veszélyekkel járna. Az ügy megismerésére esélye sincs a bírónak, a védő az eljárás e szakaszában nem ismerheti a bizonyítékokat, ezért többnyire csak általánosságokban tud reagálni. Sürget az idő: lejár a 72 óra, dönteni kell, vagy a gyanúsított kisétál az épületből. Sokan közülük talán épp ezért a kisebbik rossz elvét követik: elrendelik a letartóztatást, így másnap vagy egy hét múlva biztosan nem olvassák az újságban, hogy a „gyanúsítottjuk”, akit szabadlábra helyeztek, már Thaiföldön nyaral.

– Miért tartanak iszonyatosan hosszú ideig a büntetőeljárások?

– Alapjaiban kellene újragondolni a büntetőeljárási rendszerünket, az ugyanis szinte minden bajunk forrása. Az állam korlátlannak tekinti a maga büntetőhatalmát. Csak igen szűk körben teszi lehetővé, hogy büntetőeljárás kizárólag a sértett magánindítványára induljon. Az államot nem igazán érdeklik a sértett szempontjai. Egy banknak vajon érdeke, hogy büntetőeljárás induljon a sérelmére elkövetett csalás ügyében, főleg, ha az okozott kár nem is túl jelentős? Nem, mert a jó híre, az ügyfelek bizalmának megőrzése fontosabb számára. Inkább „lenyeli” a kárt, csak ne derüljön ki az ügy. Nyilvánvaló, hogy az állam nem bízhatja korlátok nélkül a sértettekre, hogy tesznek-e feljelentést, hiszen a sértett befolyásolható. De tartósan az a gyakorlat sem tartható fenn, hogy az állam mindig minden ügyben büntetőhatalmának maximális érvényesítésére törekszik. És itt nemcsak arról van szó, hogy talán túl sok eljárás indul, hanem arról is, hogy amikor elkezdődik egy nyomozás, a hatóságok a végletekig elmennek a lehetséges elkövetők, azok lehetséges tettestársai, felbujtói, orgazdái felkutatásában. Ha valaki három ügylet kapcsán feljelentést tesz, megvizsgálnak még további háromszázat, hátha azokban is találnak valamit.

Aztán vagy találnak, vagy nem.

Jellemzőbb a „vagy nem”. Ez a „keresgéljünk csak, hátha találunk valamit” gyakorlat az eljárás elhúzódását okozza, és növeli a vádlottak számát. Bíró legyen a talpán, aki képes kézben tartani az eljárást.

– Mi lehet a megoldás a kialakult helyzetre, hiszen ügy annyi van, amennyi bűncselekményt elkövetnek.

– Ügy annyi van, amennyi, de nem kellene az összesnek tárgyalással végződnie. Számos országban az állam lényegesen tágabban határozza meg azoknak a bűncselekményeknek a körét, amelyekben a hatóságok hivatalból nem indítanak eljárást, kizárólag magánindítványra. A nyomozások végén pedig széles körben ott a megállapodás lehetősége. Nálunk is létezik már a „megállapodás a vádról” intézménye, de annyi a fék és félelem körülötte, hogy a gyakorlatban mintha nem is létezne. Pedig mindenki jobban járna, ha egy gyors nyomozás végén, melynek keretében a rendőrség minden lehetséges tanút felkutatott, a bizonyítékokat látva a gyanúsított azt mondhatná: hagyjuk a tárgyalást, beismerem, elfogadom az ügyész által felajánlott büntetést.

– Volt már olyan védence, aki kész lett volna megállapodni a vádhatósággal egy méltányosabb ítélet fejében?

– Volt, de hadd ne nevezzem meg. Ezzel a lehetőséggel ma már minden védő számol. De az ügyészség még túlságosan tartózkodó.

– A szemléletváltozáshoz idő kell. Addig is nem lehetne egyéb módon gyorsítani az eljárásokat?

– Dehogynem. Sok per azért húzódik el, mert hol az egyik, hol a másik vádlott nem jelenik meg, és ezért a bíró elnapolja. De miért kellene a vádlottnak minden tárgyaláson megjelennie? Jogában áll megismerni a vádat, a tanúvallomásokat, a védelmében ő maga is tehet vallomást, de célszerűbb lenne, ha minden az ő döntésén múlna. Meg kellene kapnia azt a jogot, hogy távol maradhasson a tárgyalástól, illetve annak egy részétől. A vádlottnak ma is jogában áll hallgatni. Miért kényszerítjük rá, hogy hónapokon keresztül némán üljön a tárgyalásán?

– Sok pert azért kell újra- és újrakezdeni, mert a vádlott védőt vált, az lebetegszik, vagy hirtelen eszébe jut, hogy nem vállalhatja védence képviseletét...

– Nem állítom, hogy a védők részéről olykor nem fordul elő visszaélésszerű joggyakorlat. Ezért is kell olyan szabályokat hozni, amelyek gyors, tisztességes és törvényes eljárást tesznek lehetővé, olyat, amilyenben nem kifizetődő a trükközés. Ehhez két dolog kell: egyfelől pénz, lényegesen több, mint amennyit az ország ma az igazságszolgáltatásra fordítani képes, másfelől új szabályok. Jómagam tagja voltam az 1998-ban elfogadott és 2003 óta hatályos Büntetőeljárási törvény kodifikációs bizottságának. A törvény koncepcióját az Antall-kormány által 1993-ban elfogadott határozat fogalmazta meg. E szerint a bizonyítási eljárásnak a bíróság előtt kell lefolynia. A nyomozás célja pedig „csupán” az, hogy felkutassa a gyanúsítottakat és öszszegyűjtse a bizonyítékokat. Innen indultunk. Majd szépen lassan megfúrták az első változatában még a kormányhatározatnak megfelelően készült tervezetet. A bíróságok attól féltek, hogy a jövőben kevésbé előkészített anyagokat kapnak, mint korábban. Sok ügyész és ügyvéd pedig amiatt aggódott, hogy az előzetes részletes nyomozati vallomások hiányában miképpen tudják majd kérdezni a tanúkat. Mi lett a kodifikáció vége? A nyomozati szakban még alaposabb bizonyítást vár el az új szabályozás a rendőrségtől, mint a korábbi törvény, és összességében maradt minden úgy, ahogy volt. Pedig egyszer végre kell hajtani a változtatásokat. Persze nem kampányszerűen kell nekifogni. Nem egy-egy szerencsétlen tragédia után kell hirtelen előkapni a törvényt, hanem az egész rendszert kell átalakítani. Nincs vészhelyzet. Az igazságszolgáltatást nem fenyegeti gazdasági csőd. De tartósan így nem mehetnek tovább a dolgok.

Bíró legyen a talpán, aki képes kézben tartani az eljárást