Demszky. Pont.
Demszky semmiről sem tudott. Mesterházy meggyanúsítása utáni meglepetésében négy napra eltűnt. Ebben nagy gyakorlata van, a BKV-sztrájk idején sem igazán sürgölődött, nem volt ott az egyeztetéseken, nem próbálta koordinálni a folyamatokat. Igaz, jó érzékkel, a megállapodás estéjén néhány kamera társaságában megjelent a közlekedési cég székházában, ahol a rendőrség nyilvánvalóan otthonosabban mozog mostanában, mint a város főpolgármestere. Igaz, miért is kellene neki otthonosan mozognia a főváros legfontosabb cégének épületében? Ezek szerint voltak arra mások is.
Demszky semmiről nem tudott. Legfőbb felelőssége, mondja, hogy elfogadta azokat a kereteket, amelyek között a BKV a kormány és a főváros közötti politikai alku tárgya volt. Elfogadta? A főpolgár mesterrel tavaly szeptemberben készített interjút a Magyar Narancs. A cikkíró azon kérdésére, hogy „mit tud elérni a főváros a kormánynál akkor, amikor a kabinet épp az önkormányzatoktól és a tömegközlekedéstől kíván pénzt elvonni a válságra hivatkozva?”, Demszky Gábor így válaszolt: „A következő kérdést kell megválaszolnia a kabinetnek: bevállal-e egy olyan helyzetet, amikor összeomlik, fi zetésképtelenné válik a BKV, leállnak a járatok, sztrájk van, az önkormányzat képtelen rendet teremteni, a lakosságban pedig gyűlik a harag – pár hónappal a választások előtt?” Ez a mondat akár politikai zsarolásként is értékelhető, s azt sejteti, hogy Demszky épp a BKV-t használta föl politikai alkura. Vagyis a kereteket nem elfogadta, hanem ő maga alakította. És ha így volt ez tavaly, a szabad demokraták szakadásakor, amikor épp ő választatta elnökké Retkes Attilát, miért lett volna másképp korábban?
A főpolgármester 2006-ban, legutóbbi megválasztásakor azt mondta, hogy Budapest liberális város maradt. Ebben igaza volt. Épp ezért kéne mélyen elgondolkodnia azon, hogy hol van az a pont, amikor az embernek le kell mondania. A politikai felelősség elismerésének talán már nem nagyon van más módja.