A kíváncsiság egyik legjellemzőbb ismérve a találgatás, ebből nem is volt hiány: kritikusok, publicisták és váteszek próbálták megjósolni, mit is ad elő az ország potenciális miniszterelnöke a küszöbönálló választások és (vélhetően) változások előtt.

Az érdeklődés nem csak virtuálisan – mármint az internetes híroldalakon és a tévécsatornákon – volt érzékelhető: a helyszínen összegyűlt tömeg és a bejutásért folytatott elszánt küzdelem is azt igazolta, hogy a „fenét se érdekli a politika”, inkább felvett póz, mintsem valóság. Nem lett volna meglepő, ha jegyüzérek lepték volna el a Millenáris környékét, de nem. Az épp a sorsfordításról szóló üzenet jórészt az erkölcsről szól, úgyhogy hamar belátják a dílerek is: nem kell mindig jól járni…

A vastapssal induló előadás első mondata is már a színpadra termett közszereplő személyiségét körvonalazza: sem vers, sem dal nem lehet véletlen, mert az évek során értelmet nyer. Ő Emerson, Lake & Palmert idézi: „megvan az erőnk, hogy változtassunk, nem tévedés, hogy rajtunk múlik.” És aligha van élő, gondolkodó ember Magyarországon, aki ne érezné a mélyről jövő igényt a változtatásra. A dal Orbán szerint harminc évvel ezelőtti, az új hullám sodorta át az óceánon, a saját vágy és remény is megvan már húszéves, de pecsétesen „Made in Hungary”, a miénk.

A felvonások feszültséget és reményt egyaránt generáló jelenetei az emberi lét alapvetéseiről szólnak: inkább irigyeljenek, mintsem sajnáljanak, a gyengébbeket szánják, de nem tisztelhetik, és nem kell hozzá Szerb Antalnak lenni, az életben és az irodalomtörténetben a gyengék elhullanak, leváltják őket az erősek. Az utóbbi másfél évben felerősödő keleti szél (a teremben senkinek sem Dunajevszkij, inkább Wen Jiabao neve jutott eszébe, már ha…) a piacgazdaság megújulásához szükséges kellékek felvonultatását kívánja: begördül hát a hordó és az azt összetartó erkölcsi abroncs.

Zeng a szó, dübörög a taps.

Telnek a percek, színeződik a jövő háttere: leszámolunk a neoliberális illúziókkal, elfelejtjük, hogy kicsik vagyunk, félelmünkben ajtót-ablakot kitárva tartunk, egy bizonyos szögből az európai országok fele még nálunk is kisebb, de fennmaradunk, mert miénk az erő, az ész és a szorgalom.

A színházban a színpadnak középen van a helye. A színpad közepén a főszereplőre világít a fény. A hatalmon lévők és az erőszakosan gyűlölködők is szélsőségesek, jobb- és balszél csak a focipályán él meg, holnaptól a Millenárison is égtáj szerint, iránytűvel kereshetjük a zsöllyénket a nézőtéren.

Már csak kis idő – április 11-ig fél lábon, guggolva is kibírjuk, és aztán megforgathatjuk az egész világot. A politika nevezetű úri huncutság visszatalál a néphez. A nép pedig hazatalál. És otthonra. Mert nem árverezi el feje felől a svájcifrank-hitel, de nem lehet szemet hunyni az elmúlt nyolc év tragédiái és álnok intrikusai, a népsanyargatók bűnei felett.

Be van fejezve a nagy mű, igen, a gép forog, az alkotó pihen. Évmillióig eljár tengelyén, míg egy kerék fogát újítani kell.