Újabb nemzetiség alakul? Jönnek a bunyevácok!
„Horvát etnikai csoportként” definiálja a bunyevácokat az 1977-es Magyar Néprajzi Lexikon. A rendszer és a nemzetiségi politika időközben nagyot változott, ugyanakkor a bunyevácok hivatalos megítélése maradt a régiben. A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993-as törvény tizenhárom népcsoportot sorol fel: a délszlávok közül a horvátok, a szerbek és a szlovének bekerültek a parlament által elismert nemzetiségek körébe – a bunyevácok nem. A katymári Bunyevác Kulturális Egyesület tiltakozott ugyan, de túl későn, csupán egy hónappal a törvény elfogadása előtt.
Mai ismereteink szerint a bunyevácok a XV–XVII. század között, több hullámban menekültek el az oszmán-törökök elől Dalmáciából és Hercegovinából. A legtöbben Baja, Szabadka és Zombor térségében telepedtek le. A katolikus bunyevácok vallásilag mindenképpen a horvátokhoz kötődnek, ám Horvátországban nem számítanak külön kisebbségnek. Szerbiában viszont igen. A bunyevácok latin betűket használnak, nyelvük (pontosabban: nyelvjárásuk) a szerbbel és a horváttal egyaránt közeli rokonságot mutat.
A bunyevác öntudat legfőbb hazai képviselője a bajai Muity Mihály, ahogyan barátai szólítják: Muity Mijo. 1994-ben, az első kisebbségi önkormányzati választásokon bunyevác létére szerb színekben indult. Négy évig a bajai szerbek elnöke volt. Aztán – mondja – „észbe kapott”, és úgy határozott, hogy energiáit inkább a bunyevác nemzetiség elismertetésére, identitásának megőrzésére fordítja. Még az általa elnökölt szerb önkormányzat létrehozta például a Bunyevác Túlélők Egyesületét, segítőivel saját költségen járta a vidéket, hogy felkutassa a bunyevác közösségeket.
Baján bunyevác tájház működik, de a hagyományos bunyevác civil szerveződésekben a horvátok jórészt átvették az irányítást – panaszolja Muity Mihály. Becslése szerint Magyarországon 12–15 ezer bunyevác él. Kérdés, hogy a jórészt beolvadt – vagy önmagát horvátnak tekintő – bunyevác népességben mekkora a hajlandóság önálló identitás felmutatására.MuityMihály mindenesetre 2006-ban elérkezettnek látta az időt, hogy kezdeményezze a bunyevácok nemzetiséggé nyilvánítását.
A kisebbségi törvény szerint ahhoz, hogy új nemzetiséggel bővüljön a „tizenhármak” köre, az adott népcsoport legalább százéves magyarországi jelenlétének igazolására, továbbá legalább ezer támogató aláírására van szükség. A bunyevácok esetében nem lehetett vitás a százéves múlt megléte: az Országos Választási Bizottság zöld jelzést adott az aláírásgyűjtés megkezdésének.
A bunyevácoknak bőven sikerült összeszedniük a kellő számú hitelesített aláírást. Ilyen helyzetben – a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalásának ismeretében – a parlament mondja ki a döntő szót. Az akadémia szakértőinek tanulmánya alapján Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke azt az álláspontot képviselte, hogy a bunyevácok a horvátokhoz tartoznak: „sem a népcsoport történeti, nyelvi különfejlődése, sem pedig a mai nyelvi helyzete nem indokolja a bunyevác csoport önálló kisebbségi közösségként való elismerését”. Hozzátette: a „bunyevácok eredetéről, elnevezéséről, hovatartozásáról és releváns identitásformáiról a szakmai-tudományos és egyúttal a politikai viták még nem tekinthetők lezártnak”.
A parlament emberi jogi bizottságának ülésén kiderült, hogy a bunyevác kezdeményezést a kormányzat és az akkor még létező Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal sem támogatja. Kaltenbach Jenő volt kisebbségi ombudsman ugyanakkor az MTA elnökéhez hasonlóan arra hívta fel a figyelmet, hogy nem kizárólag tudományos, hanem részben politikai döntésről van szó. Mint ahogyan annak idején politikai döntés volt az is, hogy éppen az a bizonyos tizenhárom népcsoport nyerte el a kisebbségi státuszt.
AzOrszággyűlés végül 2006-ban – az emberi jogi bizottság előterjesztésének megfelelően – nagy többséggel a bunyevác nemzetiség elismerése ellen szavazott. Muity Mihály és társai azonban nem adták fel. Levéltári dokumentumokat, korabeli forrásokat bányásztak elő, hazai és külföldi történészi állásfoglalásokat gyűjtöttek be –mindent, ami alátámasztani látszott azt a meggyőződésüket, hogy a bunyevácok igenis nemzetiségnek minősülnek.
És röpke néhány éven belül fordult a kocka. Pálinkás József, az MTA új elnöke tavaly levélben adta a bunyevácok tudtára, hogy változott az akadémia álláspontja. A levél kulcsmondata így szól: „Ha elfogadjuk, hogy a nemzeti(ségi) hovatartozás döntően attól függ, hogy a szóban forgó nyelvek (nyelvjárások) beszélői mely közösségekhez tartozónak vallják magukat, valamint ha tekintetbe vesszük a bunyevácok szerbiai helyzetét, nem láthatjuk akadályát az önálló nemzeti kisebbségi státusz elnyerésének.” Így az idén az Országos Választási Bizottság ismét lehetővé tette, hogy a bunyevácok aláírásgyűjtést indítsanak.
A horvátok részéről heves ellenállásra lehet számítani.
Semmilyen alapja nincs annak, hogy a bunyevácokat külön nemzetiségként ismerjék el Magyarországon – tiltakozott az ötlet ellen Hepp Mihály, az Országos Horvát Önkormányzat elnöke. „A politikusok és az akadémikusok józanságának köszönhetően a kezdeményezést egyszer már elutasították, biztosra veszem, hogy a parlament most is ugyanígy fog dönteni” – tette hozzá. Neki például az apja sváb, az anyja bunyevác, de anyanyelve és identitása horvát: tehát horvátként határozza meg magát. Hangsúlyozta, hogy a horvátok mindig is maguk közül valónak tekintették a bunyevácokat. (Karagics Mihály, a horvátok előző elnöke szintén „bunyevác horvátnak” nevezte magát.)
Kérdésünkre, hogy Horvátországgal adódhatnak-e diplomáciai bonyodalmak, ha a kisebbségi törvénybe mégis bekerül a bunyevác népcsoport, Hepp Mihály közölte: erre a lehetőségre gondolni sem akar. Az önálló nemzetiséggé nyilvánítás szerinte egyenértékű lenne azzal, mintha valaki kétségbe vonná, hogy a székelyek vagy a csángók a magyarsághoz tartoznak-e. Az Országos Horvát Önkormányzat – biztos, ami biztos – az Alkotmánybírósághoz fordult a bunyevácok ügyében.
Muity Mihály nem kívánt reagálni a horvát állításokra, mondván, „mi, bunyevácok a saját létezésünkkel foglalkozunk. Az aláírások gyűjtése üres zsebbel hatalmas nehézségeket fog okozni”.
A törvényi elismerés a kisebbségek számára lényegesen nagyobb – állami támogatással is párosuló – lehetőséget teremt, mint a hagyományos civil szerveződési forma. Helyi, területi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre, deklarált jog például a kisebbségi nyelvhasználat. A törvény külön rendelkezik arról is, hogy az adott népcsoport kulturális, oktatási, művészeti vagy tudományos intézményeket működtethet. Kaltenbach Jenőt idézve: a kisebbségi elismerésnek „gazdasági, jogi és egy csomó más következménye van”.
A kilencvenes években kínaiak és vendek, az ezredforduló után hunok, majd oroszok és zsidók szerették volna kisebbségként bejegyeztetni magukat. Más és más stádiumban, más és más okok miatt, de mindegyik kísérlet elbukott. Ha második nekifutásra a bunyevácok eredménnyel járnak, akkor az elsők lesznek, akiknek sikerül.
Kállai Ernő szerint egyre inkább fenyeget az asszimiláció
Az a veszély fenyeget, hogy a kisebb nemzetiségek közösségei évtizedeken belül eltűnnek, teljesen asszimilálódnak – figyelmeztetett Kállai Ernő, a kisebbségi jogok biztosa. Vizsgálata szerint a kisebbségek kevés kulturális intézménynyel rendelkeznek, a meglévők pedig komoly gondokkal küzdenek.
Javasolja, hogy – a mostani intézményrendszer fejlesztése mellett – hozzák létre a Nemzetiségek Házát: a komplexum mind a tizenhárom kisebbség kulturális és közművelődési „bázisaként” szolgálna. Lehetetlen kimutatni, hogy mennyit fordít a költségvetés a kisebbségi kultúra támogatására – kifogásolta az ombudsman. A nemzetközi kötelezettségek végrehajtása gyakran késik vagy elmarad, a kapcsolatok ápolására életre hívott vegyes bizottságok működése alacsony hatásfokú.
Gémesi Ferenc, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára megjegyezte: a kormányzat szerette volna, ha a kisebbségi pénzek a könnyebb áttekinthetőség kedvéért külön fejezetben szerepelnek a költségvetésben. Az elképzelés a kisebbségi vezetők ellenállása miatt hiúsult meg. Gémesi a Nemzetiségek Háza létrehozásával koncepcionálisan nem ért egyet: a vegyes bizottságok bírálatát méltánytalanul sommásnak, a nemzetiségek eltűnésének lehetőségét túlságosan borúlátó véleménynek tartja. (Cz. G.)