Idejétmúlt emberek esete a tulajdonossal
A gyár mindig is afféle ágazati mostohagyermek volt, vidéki kisüzem, olcsó bérű helyi melósokkal. A rendszerváltás után tíz évvel még állami tulajdonban volt, nem kapkodtak utána a befektetők. Beszédes adat az is, hogy 2001-ben, a meghívásos pályázattal bonyolított privatizáció előtt, 17 ezer forint volt az átlagfizetés. Most az emberek többhavi járandóságuk fejében két-háromszázezer forintot követelnek munkáltatójuktól. Pénz azonban nem érkezik, a gyár ráadásul előkelő helyen szerepel az APEH százmillió fölötti tartozást görgető adósainak listáján.
A dolgozók lapunknakmondták el panaszaikat. Miután megkerestük, ugyanezt tette a tulajdonos is.
(A dolgozó panasza) „A privatizáció után a főnök azzal nyitott, hogy olyanok leszünk, mint egy nagy család. Ígérte, hogy Angliából hoz olcsó ruhát, tavasszal bál lesz, a béreket pedig folyamatosan emeli. Az első két hónapban meleg volt az üzemben, a második télen már hidegek maradtak a radiátorok. A családi összefogásból annyi valósult meg, hogy a Mercedesét behozta az üzembe, ha a stabilizátort hegeszteni kellett, és tegeződve küldött el minket melegebb éghajlatra, ha valamit szóvá tettünk. Nem tudta úgy működtetni ezt a gyárat, ahogy elképzelte, rövid idő után már mindenen spórolt. Volt, hogy azért állt hetekig egy megrendelés, mert nem volt pálca a hegesztéshez, amikor meg lett, nem volt korong a flexen. Mikor mondtam neki, hogy főnök, egy háromszáz forintos korong hiányzik ahhoz, hogy befejezzük a munkát, azt kérdezte: és nem tudtál volna hozni egyet, ha csak ez hiányzik?”
(A tulajdonos panasza) „Ebben a gyárban konzerválódott a szocializmus, az alkalmazottak ugyanolyan közömbösek a cég ügyei iránt, mint anno. Senkit nem érdekelt, jól megy-e a cégnek vagy épp a csőd felé tartunk. Volt, amikor én magam álltam be valamelyik géphez, hogy ne álljon a munka, míg az emberek a szemközti sarokban szalonnáztak, és várták, hogy leteljen az ebédidő. Nekik munkaidejük volt, nekem meg határidőm. Ha szóltam valamiért, azt vágták a fejemhez, ha nem tetszik, rúgj ki. Volt, aki 1965 óta itt dolgozott, ki lehet számolni, mennyi végkielégítés járt volna neki. Amikor megvettük az üzemet, 104 dolgozó ötéves foglalkoztatására vállaltam kötelezettséget. Arról nem volt szó, hogy a kötelező létszám nagy része improduktív munkaerő, aki nem képes más fordulatszámra kapcsolni. Volt, hogy behívattam a cég ügyvédjét, aki egész délután az esztergapadnál, a leghangosabb ember mellett állt, és percekre bontva végigelemezték, hogy amit csinál vagy nem csinál, az a munkaköri kötelessége-e vagy sem.”
(A dolgozó panasza) „Egy idő után mindenki mindennel foglalkozott, a festő hegesztett és karbantatott, az esztergályos árut mozgatott, szállított. Aki kinyitotta a száját, jobban járt, aki nem reklamált, attól egyre többet követelt. Egyszer a nagycsarnokot kiadta kukoricatárolónak, az utolsó napon a vezetékeket átvágva hordtuk ki a berendezéseket, hogy jöhessen a kukorica. Ezertonnaszám rakták be a kukoricát. Mondtuk, kár a csarnokért. Azt felelte, ne járjon a szánk, a bértárolásért háromszor annyit kap a cég, mintha termelnénk, inkább örüljünk, hogy sikerült elintézni. Máskor műtrágyaraktárként használtuk a csarnokot.”
(A tulajdonos panasza) „Feljelentettek minket minden létező hatóságnál. A munkaügyi központ megbüntetett, mert a portás szerződésében nem volt feltüntetve, munkaideje hány százalékában kell fülkében ülni és hányban a sorompót nyitogatni. Egy másik alkalommal azért marasztaltak el, mert a fővárosba járó gépkocsivezetők az oda-vissza úton napi nyolc óránál többet dolgoznak, amire külön pihenőidőt kell biztosítani. Tudom, hogy ebben a gyárban mesterségesen alacsonyan tartották a fizetéseket, mondván, mindenkinek van lehetősége mellette háztájiban dolgozni vagy állatot tartani. Nem kellett sokat teljesíteni, de nem is kerestek sokat. Mára annyi változott, hogy a háztáji megszűnt, a kertgazdaságok tönkrementek, napszámra nincs szükség és a munkabér lett a fő kereseti forrás. De könyörgöm, akkor akként is kellene hozzáállni, nem? Ennek a gyárnak van jövője, most is kapunk megrendeléseket. De nem ezzel a munkásgárdával fogunk belevágni.”
(A dolgozó panasza) „Amikor kikapcsolták a vizet, leszoktunk a zuhanyozásról, WC-re meg a bokrok közé jártunk. Amikor kikapcsolták az áramot is, tudtuk, itt a vég. De felmondani senki nem mert, mert akkor fél évig nem jár a munkanélkülisegély. Közben ő sem mond fel, mert akkor végkielégítést kellene fizetni. Hanem a közös megegyezést erőlteti, írjuk alá, hogy lemondunk a jussunkról. Végül majdnem mindenki közös megegyezéssel jött el. Azóta zsebből kapjuk a pénzt. Érdekes módon mindig annyi pénzt húz elő a zsebéből, amennyit mond. Soha nem látjuk, mennyivel érkezik, vagy marad-e nála is valamennyi. Volt, aki beperelte, de a tárgyalás napján, ott a bíróságon megegyeztek, hogy három részletben kifizeti az illetőt. Kezet fogtak, megállapodtak. Az első részt megkapta az illető, a többit azóta is várja.”
(A tulajdonos panasza) „Abból tudok fizetni, ami van, ezt nem képesek megérteni. Azt sem értik meg, hogy az áramot nem kikapcsolták, hanem a szolgáltatást szüneteltetik. Minek fizessünk havi 1,6 milliós készenléti díjat, amíg úgysem termelünk? Megvárom, míg összegyűlik 20-30 millió forint értékű megrendelés, és újraindulunk. Csak éppen nem a szocializmusból itt maradt munkásokkal. Idejétmúlt emberekkel a mai viszonyok között nem lehet.”
