Újbuda Muzsikása
Amikor a Dávid Ferenc utcába költöztek, Sipos Mihályék szinte senkit nem ismertek a környékről. Gyorsan beszereztek néhány cserjét, virágot egy kereskedésben, és nekiálltak veteményezni a ház előtt. Az arra járó környékbeliek meg-megálltak, hogy figyeljék a munkát, a házaspár jó néhányukkal szóba is elegyedett, így kiderült, sokakban feltámadt a kedv, hogy csinosítani kezdjék az utcát. Igen ám, mondták többen, de se ásó, se kapa, se locsoló nincs a háznál. Így hát Siposék kölcsönadták az eszközöket, és – ha nem is varázsütésre, de – szépülni kezdett a hely. A közös erőfeszítésnek köszönhetően.
A hetvenes évek elején kezdtek táncházakat szervezni a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban (FMH). Sipos akkoriban a Bartók Táncegyüttes zenésze volt, ahogy barátai is. A Muzsikást 1973-ban alakították ifj, Csoóri Sándorral és Hamar Dániellel. Egyre több helyre hívták őket, s maguk is, amolyan hagyományteremtő céllal, saját ötlettől vezérelve karácsonyi koncerteket kezdtek szervezni. Azóta is minden év végén színpadra lépnek az FMH-ban.
– Mindig hívunk egy vendéget is, aki lehet zenész, táncos, néprajzos, parasztember, mesemondó. Bemutatjuk őket, esetleg együtt muzsikálunk velük – magyarázza. Mások mellett Berecz Andrást, Kallós Zoltánt, Dresch Mihályt vagy épp Bognár Szilviát is vendégül látták már a Muzsikás-karácsonyon. Az együttes alapítója szerint a népzene olyan, mint a nyelv: ezredévek lenyomatait őrzi. A Muzsikás mindig jó kapcsolatokat ápolt a népzenetudósokkal is, akik szívesen segítették az együttes munkáját.
De a nem „professzionális” népzenei körökben is vannak kedves mestereik, akikhez bármikor fordulhattak, s akik olykor Budapesten is meglátogatták a tanítványokat. Erdélyi tanítóik között találhatunk énekeseket, zenészeket, táncosokat is, akik nem a városban tanulták a hagyományt, hanem az anyatejjel szívták magukba. Ne gondoljuk azonban, hogy csupán a zene „technológiáját” kapták a budapesti muzsikusok ezektől a mesterektől, legalább ilyen fontos volt, és fontos ma is a lelki útravaló, az életmód, életszemlélet, amit az együtt töltött idő alatt elsajátíthattak.
– Az összes mesterünk valamilyen nagyon fontos funkciót lát el a saját közösségében, elsődleges célja pedig, hogy ezt a funkciót megfelelőképpen töltse be. A zene eszköz, nem pedig cél. Megtanultuk tőlük a pozitív „egy vagyok a sorban” szemléletet. Az a dolgunk, hogy segítsük a közösséget, amelyben élünk – magyarázza a Muzsikás alapítója, akinek mestere egy széki prímás, Moldován „Ilka” György volt. S hogy a mélyről jött hegedűs milyen jól teljesítette a közösségbéli szerepét, bizonyítja, hogy a cigány leányanyától és feltehetőleg román apától született Gyuri bácsi temetésén a falu legnagyobb székely gazdái vitték a mesterember koporsóját. Megint csak a közösség, a közösségi érzés erejéről van szó.
A mai világ nem áll túl jól ebből a szempontból. A hegedűs úgy véli, a közösségek kialakulásához nagyon fontos volna például a közös éneklés. Ő maga a Kodály-iskolaként számon tartott Lorántffy diákja volt, ahol a mester tanítványai is tanítottak, és maga Kodály Zoltán is gyakori vendég volt Bors Irma és Csík Miklós óráin, hogy tanácsokkal, ötletekkel lássa el a tanárokat. Hét zeneórájuk volt hetente, gyakorlatilag egész nap zengett az iskola. Azt mondja, ma is hasonlóan intenzív ének-zene oktatásra lenne szükség, hiszen a közös éneklés nem csak kollektív örömforrás, de abban is segíthetne, hogy másféle diszciplínák tanóráinak hangulatát megalapozza. Ha a srácok énekelnének, míg mondjuk egy matekóra elején a tanár elvégzi a kötelező adminisztrációt, örömet szereznének a pedagógusnak, pár percig egymásra figyelnének, ilyenformán valóban „megérkeznének” az órára. Ugyanezt gondolja a közös mozgásról, legyen szó egyszerű fogócskáról, szaladgálásról, fociról vagy egyéb, napközben űzhető sportokról.
– Hogy az egyén mire képes, nagy mértékben függ a fizikai és mentális adottságaitól – de attól is, mit gondol saját magáról. Ez pedig annak függvénye, hogy saját közösségében milyen szerepet játszik. Van-e helye, szervesen részt vesz-e a csoport életében, vagy esetleg kitaszított, magányos. A modern pszichológiai irányzatok egy része is ezt állítja – így Sipos Mihály, aki „civilben” egyébként az MTA pszichológiai intézetének matematikusa. A gyermek, aki örömét leli a közösségi aktivitásban, az élet más területein is jobban teljesít. Megtanulja, hogy ami jó neki, az másnak is a hasznára válik.
Ez a „küldetéstudat” indította arra a Muzsikást 2005-ben, hogy elindítsák a rendhagyó énekórákat. Meg az, hogy a többség nagyon keveset tud saját népe zenéiről, az iskolákban is háttérbe szorul az élő zene ismerete. – Pedig ahhoz, hogy igazán megismerjük a patagóniai népzenét vagy mondjuk a legmodernebb reggae-, s dzsesszirányzatokat, először a saját nyelvünkhöz, kultúránkhoz kapcsolódó alkotásokban kell elmélyülnünk – állítja Sipos Mihály. Elhatározták hát 2005-ben, hogy évente ellátogatnak ötven iskolába, ingyen, hogy ízelítőt adjanak a népzenéből. Először a kerületi iskolákban fordultak meg, majd járni kezdték a többi budapesti sulit is. Az egyik ilyen koncert után odament hozzájuk egy rokonszenves ember, beszélgetni kezdtek a zenéről – Hernádi Zsolt volt az, a Mol vezérigazgatója. A találkozó eredményeként létrejött egy szponzori megállapodás: az olajcég által biztosított forrás teszi lehetővé azóta is, hogy Sárazsadánytól Sopronig, Harkánytól Erdőbényéig az ország minden táján tarthattak már ilyen rendhagyó énekórákat a Muzsikás tagjai.
A munka és a számtalan koncert után persze kell egy hely, ahová vissza lehet vonulni, ki lehet pihenni a mindennapi fáradalmakat. Sipos Mihály azt mondja, a Szentimreváros éppen megfelel erre a célra. Szereti, hogy közel van a Gellérthegy, ami príma kirándulóhely, nagyokat lehet sétálni a srácokkal, de az is jó, hogy egy ugrásra terül el a Feneketlen-tó, időnként a 41-es villamos vonalán is végigdöcögnek, egész a Kamaraerdőig. A legfontosabb mégis a családi otthon, a Dávid Ferenc utcában. Pláne, mikor zöldellni kezdenek a szemközti játszótéren a gesztenyefák.
