Mi kerül milliókba egy öngyilkosjelölt mentésén?
Az állam ma nem tudja megmondani, hogy a központi szerveinél készült ügyiratok (eljárások) „darabja” hány forintjába kerül az adófizetőknek, egyebekben viszont meglehetősen érdekes adatokat is rögzít az erre vonatkozó elemzéseiben – derül ki a Miniszterelnöki Hivatal kimutatásából. Eredetileg annak eredtünk nyomába, vajon egy öngyilkosjelölt lehozása valamelyik fővárosi hídról miért kerül súlyos milliókba –miként egy-egy eset kapcsán elhangzik. Vagyis az állami költségelszámolás miből indul ki.
A néhány órás intézkedés néhány tíz-, esetleg százezer forintos anyag- és bérköltségét például mekkora központi adminisztrációs és egyéb tényezők terhelik. Kiderült, hogy – bizonyos „elrettentési” szempontok mellett – inkább ezek vannak túlsúlyban. Ezután azt kezdtük vizsgálni, ezeket ki és hogyan kalkulálja ki. Kiderült, hogy a kormányzati-hivatali adminisztrációban konkrét eljárásokra, intézkedésekre lebontott, eljárás- és ügyiratszintű költségelemzés nem szerepel, ellenben „költségbecslést a tárcák az igazgatási szolgáltatások díjas –és kisszámú illetékes – eljárásai esetében készítenek”.
A hivatalos álláspont szerint ügyiratszámok vagy egyes intézkedések, illetve az ezeket fedező általános költségvetési tételek puszta egybevetése azonban önmagában torz képet adna mind a rendészeti eljárások, mind általában a közigazgatás hatékonyságáról. Ahhoz egy átfogó monitoringrendszerre volna szükség, ilyen ma a központi adminisztrációban nem működik.
A Nemzeti Fejlesztési Ügynökségnél megtudtuk, úgynevezett indikátorokkal, vagyis részben közvetlenül regisztrált, részben kalkulált jelzőszámokkal igyekeznek mérni az igazgatás legfontosabb hatékonysági jellemzőit. A nem létező monitoring ezzel szemben akár eseti szintig is lebontható költségés hatékonyságelemzést adhatna – vagyis, hogy egy eljárás mennyibe is kerül. (Értesülésünk szerint ilyen rendszer kiépítése több kormányzat idején is szóba került, de két tanulmányon kívül más eredmény – főként költségvetési okokból – ez ügyben nem született.)
A központi adminisztráció átfogó reformját 2006-ban határozta el a Gyurcsány-kabinet, célkitűzéseinek határideje 2015, az eddigi eredményeket nemrégiben összegezték. Az Új Magyarország fejlesztési terv keretében megindított átalakításnak két alapcélja van: a létszámok csökkentése és ezzel lényegében párhuzamosan egy olcsóbb és az ügyfeleket jobban kiszolgáló rendszer kiépítése. Emlékezetes, hogy ez utóbbi keretében a térségi elv jegyében átszervezték a közigazgatási hivatalokat, a Magyar Államkincstárat, az APEH-et (átvéve az illetékhivatalok feladatait is), a népegészségügyi és tisztiorvosi szolgálatot, az Országos Mentőszolgálatot, a munkaügyi központokat és a nyugdíj-biztosítási igazgatóságokat.
Ezen túl 67 szervezet integrálásával létrejött a 20 Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal, 24 szervezet jogutódjaként pedig a Nemzeti Közlekedési Hatóság. A honvédségnél a 20 megyei és fővárosi hadkiegészítő parancsnokságból két regionális parancsnokságot, és Összhaderőnemi Parancsnokságot alakítottak ki. Ami a létszámot illeti, a terv már túl is teljesült, a leépítések után az előírtnál jobban csökkent mind a minisztériumok, mind az egyéb igazgatási jellegű központi szervek eseté ben. Előbbiekben az eredetileg előírt 6203 helyett 5769-en, az utóbbiakban 63 469 helyett 61 731-en dolgoznak. A leépítés a teljes közszférában mintegy 66 ezer fős létszámcsökkentést eredményezett 2006 és 2008 között. (788 ezer főről 722 ezer főre csökkent a közszférában foglalkoztatottak száma.)
De hogy mindennek összességében mi is az eredménye az ügyfelek, illetve ügyeik intézésére „általános megbízást” adó adófizető polgárok számára –természetesen a könnyen öszszevethető költségvetési kiadásokon túl –, azt a már említett mutatók szerint vizsgálják az arra illetékesek, s ebből a jelenre vonatkozóan elgondolkodtató következtetések vonhatók le. A mai viszonyok között például nehezen érthető, hogy az állam miért csak 2015-re írja elő magának, hogy a hivatalok legalább harmadában az egyes díjakat bankkártyával is fizethesse a polgár a jelenlegi „sárga csekkes” módszer helyett, hiszen lassan már a sarki újságosnál is természetes az ilyesmi. Az is meglehetősen elgondolkodtató, hogy jelenleg a kormány törvény-előkészítő döntéseinekmindössze 6-9 százalékához készül hatástanulmány –igaz, a terv 2015-re már 70 százalékot jelez előre.
A modern vállalatirányítási rendszerek korában az is nehezen értelmezhető, hogy eddig a kialakított minisztériumi munkakörök esetében nem készült úgynevezett munkakörelemzés. Ez nem azonos a munkaköri leírással, mert azzal a dolgozó tényleges munkája vethető össze, míg az elemzés magának a tevékenységnek a más intézkedési körökkel, felelősükkel és jellegükkel való kapcsolatát vizsgálja. Lehet például, hogy a legtökéletesebb miniszteri alkalmazott is fölösleges vagy másokéval párhuzamosan folyó munkát végez. Az mindenesetre biztató viszont, hogy köztisztviselővé az esetek 99 százalékában már ma is nyílt pályáztatás útján válhat az alkalmas jelentkező.
Ami az ügyfelek számára rendkívül fontos eljárási gyorsaságot illeti, egyelőre nem tudni, mihez képest is lesz 2015-re megvalósulható a cél, hogy az „20 százalékkal csökkenjen”, mivel a jelent illetően a kimutatásban adat nem szerepel. Az e szempontból egyetlen mérhető jelzőszám az okmányirodákra vonatkozik, amely szerint el kell érni az ügyfelenkénti legfeljebb 30 percet, ezt viszont a jelenlegi rendszer is csaknem „tudja”: 2008-ban például átlagosan 32,7 percet rögzített a statisztika. Az elektronikusan hozzáférhető szolgáltatásokban viszont nagy a lemaradás, hiszen az online szolgáltatásokat nyújtó hatósági ügyintézést végző államigazgatási szervek aránya jelenleg csak 16 százalék, pedig ennek is száznak kellene lennie már öt év múlva.
