A kabátnak ugyanis „politikai identitása” lett, én pedig nem akartam politizálni – ezt a történetet Náray Tamás divattervező mesélte a múlt héten a Terror Háza Múzeumban a Skót szoknya versus bocskai – menő, nem menő: magyar identitás a XXI. században címmel tartott konferencián.

A szervezők nem véletlenül választották éppen ezt a két ruhadarabot. – Skóciában skót szoknyát viselni a nemzethez és nem valamely politikai oldalhoz való tartozást jelenti – mondja Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Hozzáteszi: a bocskai éppen ilyen, tradicionális öltözet, csak éppen magyar – nem szabadna hagyni, hogy kisajátítsák. Szerinte a politikai hovatartozás kifejezésére ott vannak a politikai logók, a nemzeti szimbólumok másra valók. – A közösséghez tartozást fejezik ki, azt, hogy milyen sok kudarcot és sikert éltünk át együtt – fogalmaz. Nem pusztán arról van szó,hogy hoztunk magunkkal egy „készletet” a múltból, a nemzeti szimbólumok közé folyamatosan kerülhetnek új elemek is. – A turul vagy a csodaszarvas ősi, a trikolór és a Himnusz újabb, a lyukas zászló pedig 1956 óta a része az identitásunknak. Ide tartoznak fontos könyvek, zenék, filmek is, például Jancsó Miklós Szegénylegények vagy Makk Károly Szerelem című művei. Minden, amiben egy nemzet a sorsára ismer – így Schmidt Mária, aki szerint az amerikaiakhoz hasonlóan bátran kell élni a jelképekkel. – Ha mindenki kitűzi a zászlót, senki nem sajátíthatja ki – állítja.

A nemzeti büszkeség fontos hajtóerő, amit teljesen megmérgezett a politika – ez már Babarczy Eszter kultúrakutató véleménye. Ugyanakkor hozzáteszi: nem az államnak vagy a politikai elitnek kell megmondania, hogy ki vagy mi a magyar. – Békén kell hagyni az embereket, nem azzal szekálni, hogy milyen szimbólumokat használnak. Hagyni kell, hogy feldolgozzák saját családtörténetüket és ez alapján találják meg saját identitásukat. Babarczy Eszter szerint meg lehet érteni azokat, akiknek fontos például a turul és azokat is, akikben ugyanez a szimbólum rossz emlékeket idéz. Úgy véli, hogy a különböző korok emlékeinek egymás mellett élését kell hangsúlyozni: „a csodaszarvas, a turul, Lenin mind egyszerre van itt”. És ami a Schmidt Mária által már említett Amerika Egyesült Államokat illeti: ők sokféle nép kultúráját gyúrták össze, mi, magyarok pedig sokféle dolgot éltünk túl. Ez alkotja a mi identitásunkat. Babarczy hozzáteszi, hogy a különböző tehetségkutató műsorokból kiderült, hogy helyi szinten nincs baj az identitással. Az emberek azonosulnak a saját városukból, falujukból induló versenyzővel, akit lelkesen támogatnak. – Pedig épp ezt a helyi identitást nem támogatja a politika, helyette szimbolikus csatákat folytatnak az emberek feje felett – mondja.

– A rendszerváltáskor az volt a fő kérdés, hogyan alakuljon az ország piacgazdasággá. Kialakult egy olyan közeg, ahol az egyén a legfontosabb, és ezek az egyének durva versenyben állnak egymással. Ezt ellensúlyozza, pontosabban ellensúlyozná a nemzeti identitás, amely összefog és közösséget teremt – ez Lánczi András filozófus álláspontja, aki úgy látja, hogy éppen ez a „közös nemzeti minimum nincs kitalálva”. – Ez csak belülről fakadhat. Bármilyen rokonszenves is a Büszkeség Háza, az identitásnak az egyes emberekben kell felépülnie – állítja, majd meglepő következtetésre jut: álláspontja szerint ugyanis a szimbólumokról szóló diskurzusba be kell vonni a szélsőjobbot is. – Vitatkozni kell velük, hogy kiderüljön, bárki felveheti a bocskait, nem csak ők – mondja –, hiszen amíg karanténokat, tabukat gyártunk, nem lehet közös identitás. Pedig szerinte enélkül nélkül nincs szabadság és szolidaritás sem.

Mint ahogyan – és ez már e sorok szerzőjének véleménye – akkor sincs, ha a karanténból előtörő szimbólumokat ráerőltetik mindazokra, akik nem akarnak velük élni. Hordjon hát bocskait mindenki, aki szeretne.

ÖRÖKSÉG Szürkemarha-csorda a Hortobágyon