Nyolc járat járművei érkeznek és indulnak, az ajtó percenként nyílik, a legtöbben csupán két-három percet tartózkodnak odabent, azután mennek is ki újra. Villáminterjúk sorát folytatjuk, folyamatosan változó válaszadókkal.

– Elértük, amit szerettünkvolna – szögezi le az egyik induló sofőr –, van határozatlan időre szóló kollektív szerződésünk, és ez volt a legfontosabb. És bárki bármit is mond, a juttatásokban is sikerült előrelépnünk. Ezt én eredménynek nevezem, még akkor is, ha a részletekről még tárgyalnak. Sikeres akció volt, ez nem lehet kétséges.

– Megvalósítottuk a BKV szlogenjét: mozgásba hoztuk a várost – teszi hozzá egy éppen érkező sofőr – Álltak a buszok a legtöbb vonalon, lehetett sétálni, biciklizni, kinek mihez volt éppen kedve. Vagy türelme.

– Jó poén, de hagyjuk a viccet – kapcsolja be a kávéfőzőt egy harmadik vezető. – Ez komoly akció volt, amiben nemcsak a szakszervezeti tagok vettek részt. Ezúttal mindenki kiállt a követeléseink mögött, egy emberként az egész garázs, amire talán még soha nem volt példa. Korábbi sztrájkok alatt mindig volt egy-két ember, aki felvette a munkát, nem is keveredtek velünk, ahogy bejöttek, egyből mentek is ki a forgalomba. Most nem volt ilyen. Mindenki bejött, amikorra a vezénylése szólt, bejelentkezett a diszpécsernél, azután ott ült a nagyteremben. A kivetítőre rákötöttük az egyik számítógépet, azon mentek folyamatosan a hírek. Tizenkét óra elég hosszú ahhoz, hogy végigücsörögje az ember, odavissza végigolvastuk az összes cikket, ami csak megjelent a sztrájkról. Volt, amit annyiszor elolvastunk, hogy már kívülről fújtuk, ki mit nyilatkozott. Nap végére eléggé áporodott volt odabent a levegő, mi meg egyre csak a kivetítőt bámultuk. Higgye el, jobban éreztem volna magam a volán mögött. De most ezt kívánta a helyzet.

– Meg a csocsót – veti közbe valaki.

– Hát voltak néhányan, akikcsocsózással ütötték agyon az időt. Igaz. De nehogy azt higygye, hogy valami fényesen szórakoztunk odabent.

– Várták már a sztrájk végét?

– Senki nem tudta, meddigtart, amikor belevágtunk. Végigcsináltuk volna akár a hónap végéig is. De lehet, két nap is elég lett volna a megegyezéshez, ha a vaskerekűek is csatlakoznak hozzánk. Ha nem jár a metró, áll a HÉV, nem indulnak a villamosok. Akkor megbénítottuk volna a teljes várost. Így csak a felét sikerült. De ez is eléggé nyomatékos volt.

– A média ellenünk hangoltaa közvéleményt – veszi le a sapkáját egy belépő sofőr –, sokan úgy fogták fel, hogy mi a fizetésemelésért sztrájkoltunk. Hétfőn az egyik utas odaszólt, hogy miért nem a dolgunkat végeztük inkább. Beszélgettünk úgy három megállónyit, elmondtam neki, miért volt a sztrájk. Amikor leszállt, udvariasan elköszönt. Nem volt jellemző, hogy belénk kötöttek volna.

– A testvérem taxisofőr – állmeg az ajtóban egyikük –, vele is minden este beszéltem, kérdeztem, szidtak-e bennünket az utasai. Azt mondta, nem. Hétfőn meg már senki nem foglalkozott a sztrájkkal. Csak addig voltunk érdekesek, amíg nem jártak a buszok.

– Szerintem ezt a pulykapénz-dolgot sokan nem értették – folytatja egy újonnan belépő sofőr. – Ez nem is pénz, hanem utalvány, amit az egyik üzlethálózatban lehet levásárolni. Azért fontos, mert sok éve az akkor elmaradt béremelésért kaptuk cserébe. Járt volna a fizetésemelés, csak nem volt rá keret. A szakszervezetek elfogadták, hogy nem engedi meg a cég helyzete a fizetésemelést, így lett kompromisszumos megoldás, hogy karácsony előtt utalványt adnak. Ez tehát nem valami ajándék, vagy extra juttatás. Ha elveszik, olyan, mintha a fizetésemből vennének el.

Megkérdezzük, mit szólnak hozzá, hogy a nem sztrájkoló szakszervezetek szerint rossz alkut kötöttek.

– Miért nem akkor mondtákel a véleményüket, amikor még tartott a sztrájk? – kérdez vissza egyikük. – Míg ránk irányult a figyelem, könnyebben lehetett volna alkudozni, ők is elmondhatták volna, mit akarnak. Akár csatlakozhattak is volna. Vagy hirdethettek volna saját sztrájkot.

„Jobban éreztem volna magam a volán mögött”