Már senkit nem érdekel, ki lakott Obama előtt a Fehér Házban. Az se, hogy hívták, az se, mit csinált, az se, miért hagyta utódjára azt, amit hagyott. Pedig nem volt olyan régen, hogy George W. Bush volt az Egyesült Államok elnöke. Még egy év sem telt el.

Az új elnök megörökölte az elmúlt nyolcvan év legsúlyosabb gazdasági válságát, a terrorfenyegetést, az afgán és az iraki háborút, a közel-keleti helyzetet, a fél világ – és korántsem csupán a milliárdnyi mohamedán – gyűlöletbe hajló gyanakvását. Amerika nemzedékekre előre eladósodott, ráadásul annak a kommunista Kínának tartozik, amely a következő évtizedekben a legnagyobb kihívást jelenti majd. Romokban hever az Egyesült Államok évtizedeken át gondosan épített nemzetközi tekintélye, amely pedig az egyik leghatékonyabb eszköze volt a világesemények befolyásolására: politikai, gazdasági és katonai erő. Röviden: Obama nagyon rossz helyzetben vette át a kormányzást, miután a kampányban elődje minden rezdülését bírálta és végig a remény és a változás jelszavával mozgósította a kiábrándult amerikaiakat.

Talán éppen azért is, mert a remény és a változás volt a két kulcsszó, Amerika és a világ mostanra eredményeket akar. Változást, amely igazolja a kiváló szónoki képességekkel megáldott Obama megválasztását, sőt hitelbe kapott Nobel-békedíját is. Márpedig reális eredményt nem is olyan könnyű produkálni. A gazdasági folyamatoknak megvan a maguk ritmusa, a válság csak lassan oszlik, a munkahelyteremtés pedig még lassabban halad, ha egyáltalán. A jóslatok szerint semmi sem lesz olyan, mint régen, a kipukkadt buborékok nem fújhatók fel újra. A közel-keleti konfliktus gyakorlatilag megoldhatatlan, pláne a mostani izraeli kormányt és közhangulatot figyelembe véve. Afganisztán hegyeit lehetetlen százszázalékosan ellenőrizni, Irakot ősi ellentétek – meg az olajérdekek – feszítik széjjel. Mindezt előre lehetett tudni, akkor is, amikor Obama a reményről és a változásról beszélt.

Az elmúlt egy év arra figyelmeztet, hogy más dolog a kampány, és más a kormányzás. Amikor a polgárok torkig vannak egy nyolc éve a hatalomban megkopott, elkényelmesedett párttal, automatikusan oda húzzák az ikszet, ahol reményről és változásokról beszélnek. Aztán gyorsan kiderül, hogy a problémák maradnak. Minél nagyobb a várakozás, annál nagyobb a türelmetlenség.

Visszatérve Amerikába: hiába Bush alakította ki a nemzetbiztonság mai rendszerét, arról nem ő tehet, ha Amszterdamban felengednek egy Jemenben al-Kaida kiképzést kapott nigériai terroristát a repülőgépre – hanem Obama. Meg a munkanélküliségről is, meg a külföldi háborúk megnyerhetetlenségéről is, általában mindenről, merthogy ő az elnök, már majdnem egy éve.

– Oldja meg! – mondja a választó, és nem érdekli, hogy Kabulban az előző meg az azt megelőző évszázadban egyaránt elvéreztek a szovjetek és a britek, hogy a palesztinai arabok és az izraeli zsidók ugyanazt a Jeruzsálemet akarják fővárosuknak, hogy az autó ipar súlypontja áttevődött, már nem is Japánba, hanem Kínába, meg a többi objektív nehézség. Itt már a legjobb szónoklat sem segít. Nem fog másutt sem, ahol hasonló – irreális – várakozásokat keltenek.