Etelka nénit évek óta verte a fia, akivel addig egy házban lakott. Nem bánt az engem, aranyos jó gyerek, csak akkor üt, amikor begurul valamiért – mondta, miközben megpróbálta úgy az arcába húzni a fejkendőjét, hogy ne látszódjon a halántéka melletti kékes folt, vélhetően egy jól irányzott ökölcsapás nyoma.

Etelka néni ötvenéves – agglegény – fia meglehetősen gyakran begurult: ha hideg volt a pörkölt, ha meleg volt a sör, ha összesározták a padlót a kutyák, ha a hivatalban szorongatta a főnöke, vagy ha hirtelen esett le a hó és lapátolni kellett a ház előtt. Amikor egyszer úgy megrúgta az anyját, hogy annak combcsontja törött, Etelka néni belátta: mennie kell. Nem szívesen hagyta ott a házat, hisz annak idején azt még a férjével építették, szinte minden téglája átment a kezén – kötődött hát a legkisebb zegzugához is. De úgy érezte, sok választása nemigen maradt, s a fiával pereskedni a házért esze ágában sem volt.

A szomszéd faluból aztán időről időre hazalopódzott. Ismerte a fia időbeosztását, igyekezett akkor menni, amikor az épp nem volt otthon. Eltéblábolt a házban, megvakargatta a kutyák fülét, üldögélt egy kicsit a foteljében a tévé előtt, vagy kitelepedett a kerti padra, ha szépen sütött a nap. Ilyenkor Etelka néni arcán nyugalom és elégedettség tükröződött. Aztán egy időre eltűnt.

Egy ködös, őszi napon futottam össze vele a városban. Boldogan borult a nyakamba, és suttogva mesélni kezdett. Egy szeretetotthonban lakik, itt a városban – mondta. A húgánál sem volt sokkal jobb, mint a fiánál: ez verte, az a nyugdíját szedte el. Azt mondta, többe kerül a nővére ellátása, mint amennyi annak nyugdíjából telne, úgyhogy még zsebpénzt sem adott neki. Ha egy kis savanyú cukrot akart, úgy kellett rá kikönyörögnie kétszáz forintot – panaszkodott.

Aztán felcsillant a szeme.

– De most jó ám nekem!Nem bántanak, rendesen ellátnak, zsebpénzt is kapok, és bármikor kijöhetek ide a közeli kisboltba. Savanyú cukorból is háromféle van, nem úgy, mint nálunk a faluban – mesélte.

Se a fia, se a húga nem látogatták még meg, de akad társasága. Az ott lakókkal együtt tévéznek, kártyáznak is.

Aztán elköszönt. Néztem utána, ahogy távolodott. A sarkon két kutya várta. A párizsit meg a sajtot kibontotta a papírból, falatokra tördelve adta előbb az egyiknek, aztán a másiknak, és közben simogatta a fülük tövét.