Az ikrek 1942. december 15-én születtek. A Hegedűs család egy tanyán élt a Szigetvár melletti falu, Poklosi (a mai Patapoklosi) határában. Az ikrek szülei húsz holdon gazdálkodtak. A család jól élt, 1945-ben annyi pénzük volt, hogy megduplázhatták volna földjüket. Egy évvel később – az infláció miatt – a pénzük már csak egy kosár tojást ért. A család még abban az esztendőben beköltözött Poklosiba: elbontották a tanyát, s annak anyagából építettek új házat. Azért tették ezt, hogy az iskolát a gyerekek könnyebben érjék majd el. Az ikreket 1948-ban íratták be, mindketten jól tanultak, László színötössel fejezte be az első osztályt. A másodikat viszont hét év alatt sem tudta elvégezni. Az első osztály végén a fiú agyhártyagyulladást kapott, s – bár a betegségből felépült – megállta szellemi fejlődésben. Öt perccel idősebb nővére tizenkét évesen már minden paraszti munkához értett, egyedül fogta be a lovakat, s alkonyatkor kihajtott szüleiért a határba. László csak játszott, és elvolt.

A család így is hálát adott a sorsnak, hogy Lacika túlélte a betegséget. Magdolna később betanított munkás lett a szigetvári konzervgyárban, majd ápolónő a város kórházában, férjhez ment, két fiút szült. László a szüleivel maradt, akik a hatvanas években Szigetváron vettek portát. A gyermeklelkű László jól viselte a viccelődést.

– Mi van veled, te, mocskos kacsatolvaj?! – kiáltott rá egyszer egyik utcabelije. László – érezve, hogy a másikban nincs bántó szándék – reflexszerűen replikázott:

– Mi van veled, te, mocskos kacsatolvaj?!

Aki viszont anyázott, annak nekiugrott. Pedig nem volt agresszív, mégis olyankor rokonai is alig tudták leszedni a káromkodóról a vézna fiatalembert. Ha valaki rámosolygott, cigarettával kínálta, azt egyből a szívébe zárta. Huszonöt éves lehetett, amikor összebarátkozott a nyugati városrész postásával, és mellészegődött. Akkortól a postás az utca egyik oldalán szórta be a leveleket a ládákba, László a másikon. A kettős bohókás színfoltja volt a negyednek, az ottaniak kedélyesen fogadták, hogy „két postásuk” is van.

Magdolna a férjével és két fiával egy lakótelepi kétszobásban élt Szigetváron, s hétvégeken látogatta meg szüleit. Olyankor nagy volt az öröm, a két testvér hosszan ölelgette egymást. Az ikrek apja 1972-ben meghalt, s attól fogva anyjuk is mind gyakrabban betegeskedett. Az anya 1981-ben már úgy látta, nem vállalhatja fia gondozását, ezért beadta őt a helesfai szociális otthonba. László eleinte kétszer is megszökött, és húsz kilométert gyalogolva hazaballagott az anyjához. Rejtély, hogy miképp talált haza. Később megszokta az intézetet, panasz sosem volt rá, elégedett arccal végezte a rábízott munkát. Rendszeresen felkéredzkedett a falut járó szemeteskocsira, és segített a kukásoknak. Büszkén feszített az autón. Ha tréfálkoztak vele, tűrte. Anyja és testvére havonta látogatta.

– Hoztatok cigit, Magdus?! – kiáltotta messziről.

–Hoztunk, öcsém, hoztunk – feleltenővére, és megölelte Lászlót.

1987 nyarán, egy reggel László anyja megetette a tyúkokat, és visszafeküdt még pihenni. Elaludt, és többé nem ébredt föl. Nővére még néhányszor meglátogatta Lászlót, aztán elmaradt.

– Azért nem ment, mert nehezére esett a mozgás – mondja az asszony fia, a 43 éves Fekete Ferenc. – Addig én vittem a mamát és anyámat autóval Helesfára, de 1987-ben disszidáltam, így nem volt autó. Tizenegy évvel később jöttem haza, akkor újra elmentünk Helesfára. Anyámat megismerte Laci, engem nem. Ő olyan volt, mint korábban: vékony, jókedvű, készséges, és sokat cigizett. Anyámat felzaklatta a találkozás, vádolta magát, hogy elhanyagolta testvérét. Utóbb mégis úgy döntött, hogy nem megy többé az intézetbe. Látta, hogy Lacit odabent szeretik, megvan mindene, és attól félt, hogy összezavarja az öccsét, ha megint látogatja. Na meg összezavarja önmagát is: ő azt a hat-hét éves gyereket akarta megőrizni az emlékezetében, akivel a kiskorát töltötte.

Az asszonyt sok betegség kínozta. Rossz volt a szíve, cukorbajosként inzulinra szorult, 2004-ben leállt a veséje, dialízisre hordták, mindkét szemét hályoggal műtötték, 2007-ben pedig – a cukorbaj szövődményeként – üszkösödő bal lábát amputálni kellett. Idén ősszel a jobb lába is üszkösödött, ezért november végén befeküdt a kórházba. A hónap utolsó napján levágták a jobb lábát is.

– A műtét után jó kedve volt, élniakart, azt kérte, hozzak kávét – mondja Fekete Ferenc. – Másnap reggel bementem a kórházba. Anyám le volt takarva. Fél órával korábban meghalt.

Megállt a szíve.

László évek óta semmit se tudott az ikertestvéréről, az asszony haláláról sem. A férfi sosem volt beteg, azon a héten azonban, amikor nővére az amputálásra várt, László bordafájdalmakra panaszkodott. Nővére halálának napján a helesfai intézet orvosa kórházba vitette. Két nappal később, a pécsi honvédkórházban László szíve is megállt.

– Talán megérezte testvére halálát – sóhajt Fekete Ferenc. – De lehet, hogy mindez csak véletlen.

– Biztos, hogy véletlen – véli az általam megkérdezett genetikus. – Ha egypetéjűek lettek volna, akkor érthető, ha hasonló korban érik őket utol ugyanazok a betegségek, hasonló időben jár le a biológiai órájuk. De ők kétpetéjűek voltak, és egyikük egészséges, a másikuk beteges.

– Magam is véletlennek tartom,de sokan lesznek, akik azt gondolják, hogy László megérezte ikertestvére végzetét – meditál pszichiáter ismerősöm. – Az ikrekről számos ilyen történet kering. Ezeket tudományos módon vagy statisztikai adatokkal soha sem igazolták. Ettől még a világ mindig is vevő a mítoszokra, a legendákra. Márpedig ha haláluk nem is, az ikrek sorsa akár legenda is lehetne.