Fájdalmas leszámolás Orbánnal
Arról az Orbán Viktorról van szó, aki a rendszerváltás utáni két évtized egyedüli, máig aktív főszereplője, aki az 1998–2002-es miniszterelnöksége és három választási veresége (1994, 2002, 2006) után páratlan politikai teljesítménnyel az áprilisi választások előestéjén – nem csak a szerző véleménye szerint! – „a csaknem korlátlan hatalom kapujában áll”.
Meg kell jegyeznem, hogy nemcsak a konzervatív táborban, hanem balliberális oldalon is lehet hallani olyan véleményeket, hogy a szerző mint volt MDF-képviselő és 1994–96 között Orbán tanácsadója, „átállt” a balliberális oldalra, s most Orbán s a Fidesz „démonizálásával” ijesztgeti az olvasókat, s próbál Kasszandraként hírnevet szerezni. Az ilyen állításoknak és támadásoknak szerintem semmi alapjuk sincs.
Hiszen az akkor még illúzióktól vezetett szerző már hét évvel ezelőtt sem kerülte meg az olyan, a jobboldali médiában mindmáig tabuként kezelt témákat, mint Orbán édesapjának bányavállalkozásával és a Fidesz-székház eladásával kapcsolatos kétes ügyleteket. Most azonban olyan mennyiségű tényanyaggal bizonyítja a Fidesz átalakulását „egy bázisdemokrata mozgalomból karizmatikus vezéri párttá”, s magát Orbán Viktort mint az „1989–90-ben született parlamentáris berendezkedés fölszámolóját” olyan idézetekkel mutatja be, hogy a kritikus és független megfigyelők sem vitathatják – akár egyetértenek, akár elutasítják végső, drámai következtetéseit –, hogy a szerző által felsorolt beszédek, nyilatkozatok és események elemzése joggal kelt aggodalmat.
Debreczeni sokak számára még ma is apokaliptikusnak tűnő vízióját így fogalmazza meg: „Biztosra vehető, hogy Orbán Viktor 2010-ben nemcsak visszaszerzi nyolc éve elvesztett kormányzati mandátumát, de az alkotmányozó többség birtokában ezt bevehetetlen hatalmi erődítménnyé alakíthatja át… Afelől se legyen kétsége senkinek, hogy Orbán gátlástalanul és maradéktalanul él majd a kezébe kerülő hatalommal.”
A szerző nemcsak az 1998–2002 között a parlamentáris kontroll kiiktatásában szerzett kormányzati tapasztalatokra mutat rá, hanem példák tömegével bizonyítja, hogyan hódította meg a Fidesz megbízható kádereivel már korábban „árnyékállamának” olyan központi pozícióit, mint a többi között a köztarsasági elnök, a legfőbb ügyész, a jegybankelnök, és hogyan építette fel az iránta abszolút lojális médiabirodalmat. Ehhez tartoznak a mára nyilvánvalóvá vált személyes kapcsolatai több multimilliomos nagyvállalkozóval.
Megmutatja, hogyan váltotta fel Orbán „a Fideszben az alulról történő választást a fölülről való kinevezés oligarchikus rendjével”. Részletezi 1997-től („idegenszerű kormány”, „kaméleoni ügyességű kozmopoliták”) és különösen 2006-tól („a nemzet nem lehet ellenzékben”) a konfrontatív politika fokozatos átváltozását gyűlöletpolitikává.
Így bemutatja az MSZP–SZDSZ-kormányok elleni s elsősorban a Gyurcsányfóbia által kiváltott megbélyegző, gyűlöletkeltő és nyilvánvalóan személyes bosszúszomjtól is fűtött minősítések és jelzők a modern európai politikában egyedülálló gyűjteményeit. Ezeknek az idézeteknek a tükrében vonja le a szerző következtetését: „Orbán nemcsak gyűlöl, hanem mindenekelőtt gyűlöltetni akar.”
Az Arcmás több mint kihívás vagy nyilvános figyelmeztetés. Ez a könyv vádirat a volt és hamarosan minden jel szerint újra hatalomra kerülő miniszterelnök, a Fidesz ma teljhatalmú vezére ellen.
Debreczeni József könyörtelenül elemzi Orbán személyiségének és politikai stílusának szinte hihetetlen változásait: a populista fordulattól a családi vagyongyarapodásig, a jobboldali médiabirodalom felépítésétől a Kádár-rendszer iránti nosztalgia messzemenő kiszolgálásáig, a szabadelvű kritika feladásától a vallásos fundamentalizmusig . Persze nemcsak a könyv alanya, hanem a szerző is sokban változott. Az Orbán jellemében és politikájában keserűen csalódott Debreczeni ma hosszan és egyetértően idézi azokat a liberális elemzőket (például Vásárhelyi Máriát, Szilágyi Ákost, Révész Sándort, Bauer Tamást stb.), akik közül jó néhányat annak idején, az Antall-kötetben még inkább kritikusan szemlélt.
A szerző a jobboldali sajtó állításaival és rágalmaival ellentétben nem köpönyegforgató, hanem bátor és becsületes konzervativ-liberális politikai elemző, aki magát talán mint Sebastian Haffner magyar változatát látja. (Ez a nagy tekintélyű, német publicista és történész (1907–1999) ugyanúgy, mint Debreczeni, nem volt sem zsidó származású, sem baloldali, hanem egy konzervatív beállitottságú antináci, aki 1938-ban Angliába emigrált; s halála után megjelent könyvében, az Egy német története címűben hátborzongatóan pontosan vázolta hazájának tragédiáját, s az utat Hitler diktatúrájának győzelméhez.)
A párhuzamokat a mai Magyarország és a weimari Németország, illetve Mussolini Olaszországa között a szerző, ha óvatosan is, de véleményem szerint mégis elnagyoltan, pontatlanul és ezért félreérthetően fogalmazza meg. Az idegengyűlölő jobboldal időleges és helyenkénti nemzetközi sikerei ellenére a huszonegyedik század Európája (és az USA is) alapvetően különbözik a 30-as évektől, Hitler és Mussolini fénykorától. A tragikus magyar kisiklás gyökerei a magyar történelembe, s a Horthy-(Trianon!) és Kádár-korszakba nyúlnak vissza. Az 1989 utáni tévutak elválaszthatatlanok e hét évtized mindmáig hiányzó iskolai és történelmi feldolgozásától.
Debreczeni új könyve egy csalódott demokrata fájdalmas leszámolása saját illúzióival, s ezen túl megdöbbentő látlelet. Ugyanakkor a várható erőviszonyok tükrében kétségtelenül vakmerő vállalkozás. Ezt a művet minden, a politika iránt érdeklődő és az ország sor sáért aggódó embernek, elsősorban persze a média munkatársainak, a tanároknak, a politikusoknak és vezető köztisztviselőknek el kellene olvasniuk. Kötelező olvasmányként ajánlanám a Budapestre akkreditált diplomatáknak és az EU Kelet-Közép-Európával foglalkozó megfigyelőinek.
Ez a nagy terjedelmű, mélységesen pesszimista állásfoglalás nem mentes ismétlésektől és (emberileg talán érthető) túlzásoktól a „hős” (és a szerző) gyökeres átalakulásának leírásánál. Vitatni lehet pél dául a szerző állításának jogosságát, hogy a „Jobbik lényegét tekintve érdektelen”, mert a veszélyt a plurális demokrá ciára szerinte „nyilvánvalóan Orbánék képviselik”.
Ezt ugyanúgy, mint a merész tételeket a demokratikus parlamentarizmus nekrológjáról, a jövő fogja csak bizonyítani vagy cáfolni. Egyébként a politikában nincsenek elképzelhetetlen vagy megváltoztathatatlan szituációk. Ez ugyanúgy vonatkozik Orbán jövőbeli döntéseire, mint a politikai bukás mindenkori lehetőségére. Debreczeni József könyve súlyos potenciális veszélyekkel foglalkozik, s meggondolásra érdemes elemzéseit és következtetéseit nem lehet, sőt nem szabad felületes megjegyzésekkel lebecsülni. Az Arcmás, a második Orbán-portré meghökkentő olvasmány. Senki sem mondhatja elolvasása után, hogy nem figyelmeztették a demokráciára leselkedő veszélyekre.
(A szerző Bécsben élő publicista)
