– Tolvaj! – rikácsolja papagájhangon. Harsog a csarnok, néhányan röhögnek rajtam. Sietősen magyarázom az asszonynak, hogy csak előreviszem a táskáját, a vonatához, mégiscsak könnyebben lépeget anélkül. Megegyezünk, rohanok a pakkal, aztán eszembe jut, hogy a peronon őrök állják majd utamat, hiszem jegyem még nincs. Vissza a nőhöz, kérem a jegyét, nem váltott, mert elmúlt hetvenéves, nem kell neki. Futás újra a peronra, szerencsére odaengednek a vonathoz.

A kalauz készséges, de tanácstalan: öt perc múlva indul a szerelvény, mit csináljon a csomaggal, ha nem ér oda a nő. Odaér, nyugtatom meg, aztán elfutok a vágányok melletti pénztárhoz, hogy a saját jegyemet megvegyem. A belföldi menetjegyeket kiadó helyiség ablaka elfüggönyözve, rossz a számítógép, a nemzetközi ablakhoz irányítanak. Az előtt egy fiatal osztrák nő ül. A pénztáros türelmesen, udvariasan és jó németséggel magyaráz neki.

– Sajnos hölgyem ez a mai forintkurzus, nem tudom más árfolyamon számolni az eurót. A szomszéd ablak mögül érkező hang betölti a helyiséget. A belföldi pénztáros telefonál.

A pályaudvarokon akadozik a szolgáltatás

– Mit húzzak ki? Várjon, már, az asztal alá vagyok bújva. A feketét? Melyiket? Azt, ami közelebb van a falhoz, vagy a másikat? A gépből húzzam ki, vagy a falból is?

– Tessék holnap visszajönni,lehet, hogy akkor gyengül a forint – agitálja az osztrák nőt a nemzetközi pénztáros. A hölgy azonban tovább számol, vitatkozik.

– Már ütöm a pint, 1, 2, 7, 5...,jól van, csak azért mondom hangosan, hogy ne tévesszem el – hallom a szomszéd ablak mögül.

Lerohanok az alagsori pénztárhoz. Nincsenek sokan. Előttem csak egy szemüveges, fiatal fiú áll, nyújtja jegyét a pénztárosnak, akit éppen körbesöpör a takarítóasszony.

– Most jövök Berlinből – kezdi az utas. – Itt vettem ezt a jegyet a pécsi intercityre, de azt mondják, arra nem vihetem föl a kutyámat. Mi legyen a szerencsétlen ebbel?

A pénztáros együttérzően sajnálkozik:

– Az intercityre tényleg nem viheti föl. Menjen egy másik vonattal.

– Nincs több ma már, éjszakázzak a Keletiben?

– Beszéljen a kalauzzal. Végül is emberek vagyunk – mondja megértően a pénztáros.

A sor végéről egy bölcs ember jó tanáccsal szolgál.

– Adjon neki egy ezrest. Végül is magyarok vagyunk.

Megváltom a jegyem, de már csak a következő vonatra, az előzőt lekéstem. Odajön hozzám egy álmatag tekintetű nő.

– Hol tudom leolvasni, mikor indulnak a vonatok Abonyból? – érdeklődik.

– Talán kibogarászhatjuk amenetrendből – ajánlkozom.

– Abból? Az egy kusza keresztrejtvény. Állítom, a legtöbb magyar ember nem igazodik ki rajta. Miért nem lehet minden egyes települést fölírni, aztán mellé biggyeszteni, hogy onnan mikor és hova indul a vonat. Meg vissza.

Elküldöm az információhoz. Közben azért bekapcsolom a laptopot, hátha azon előbb megtalálom a vonatindulást. A mobilinternet azonban nem működik rendesen, akadozik a szolgáltatás.

Fölszállok az osztrák ÖBB osztrák vasúttársaság bécsi vonatára. A komputer – mint egy korszerű repülőgépen – azt is mutatja az utasoknak, hány kilométeres sebességgel és hol haladunk, mikor érünk a célállomásra.

Figyelem az órát. Egy teljes percet téved. Ez megnyugtat.

Nem vagyunk azért olyan messze Európa fejlettebb felétől.