Oda-vissza adogatjuk a havat, amíg el nem olvad
Tapossuk a havat a közterületfenntartó kirendeltsége előtt. Egy szőke nő mellényt oszt a jelentkezők közt, de előbb személyit, lakcím-, taj- és adókártyát kér. Egy hajléktalan nő iratok nélkül jött, tőle rövid úton elköszönnek.
A kötelező munkavédelmi előadást magnóról játsszák le, ezzel egyidejűleg sajátos névsorolvasás kezdődik. Aki meghallja a nevét, kérjük, hagyja el a helyiséget. Mint kiderül, a hómunkától eltiltott (verekedés, italozás stb.) személyeket próbálják így kiszűrni. Ezúttal senki nem akad fenn a hálón. Aláírjuk a jelentkezési ívet, belefújunk a mikrofon formájú szondába. Az egyik kátés (közterületis ember a hómunkás szlengben) két csoportra osztja a létszámot. Mi vagyunk a tízes. Két nő, nyolc férfi. Hajléktalanok, munkanélküliek és egy újságíró. Kesztyűt rajtam kívül senki sem hozott.
– Legalább nem fagy hozzáa kezed a lapáthoz – mondja egy tüskehajú, borostás férfi.
– Majd meglátod, a sárga mellény is jól jön, mert nem fagy a kabátodra a hó.
A csoportvezető elmegy a taligáért. Neki nem kell lapátolnia, csak sót szórnia, a számára szimpatikus brigádtag pedig tolhatja előtte a taligát. Közben a kátés vezető elmondja a játékszabályokat: „Dolgozni, pihenni egyszerre. Ha cigiszünet van, mindenki megáll. Ha nem dolgoztok, nem kaptok pénzt, ha valaki iszik és reggel ötkor lebukik, egy lyukas kanyit sem kap.”
Fél órája dobáljuk a havat, amikor eljutunk az első zebráig. Itt már járt hókotró, az útról a járda elé nyomta a latyakos, sáros havat. Ólomnehéz az összeállt, megfagyott hó. Tolni nem lehet, lapátonként kell a gyalogátkelő széléhez hordani. „Ne gúlázzál!”, kiabál rám a mellém beosztott, hatvan körüli férfi. „Hosszan terítsd el, mert seggbe leszünk rúgva!” Odébb kell hordani a feltornyozott havat, balesetveszélyes lehet, mert egy gyerek esetleg nem látszana ki mögüle. Az első sarok után cigiszünet. A pénzre kerül a szó, Emma, egy termetes asszony a lapátot támasztva szidja a kátét.
– A szomszédban lakik egyvállalkozó – osztja meg velünk, miért haragszik. – Buszszal viszi a hómunkásokat egy bevásárlóközponthoz. Nyolcezret kapnak, és ha befejezik, mehetnek haza. Én meg reggelig vakarhatom a járdát.
Újra nekiállunk. A Kőrösi Csoma úton széles a járda, nincs letaposva a hó, gyorsan lehet haladni. Hárman dolgozunk elől, a két nő mögöttünk toporog. Ketten hátrébb a járdaszéleket tisztítják, a többiek a brigádvezetővel beszélgetnek, aki néha előrelép egyet-egyet, nagyot lendítve teríti szét a taligából vett sót a járdán. Negyedóránként pihenő.
– Jó munka a hómunka,igaz-e? Egyébként János – nyújtja kezét a férfi. A bemutatkozás után a brigádvezető kettőnkkel tisztíttatja meg az összes zebrát. A munka során leginkább akadályozzuk egymást a többiekkel, a két nő néha nekihevül, de tíz perc sem telik el, egyikük felkiált:
– Én tudom, melyik lépcsőház van itt nyitva, álljunk már be egy órácskára. Nem teljesítményre fizetnek.
A cigiszünet végén, tizenegy óra felé érkezik a teajárat. Taxi áll meg a brigád mellett. A csomagtartóban lévő termoszokból osztják a lélekmentőt. Amíg fogy a tea, hókotró száguld el a járda mellett, viszszadobva a havat a már megtisztított szakaszra. János csak mosolyog: – Így megy ez. Ők feldobják az útról a járdára, mi meg visszaszórjuk az útra. Oda-vissza adogatjuk a havat, amíg el nem olvad.
Két óra lapátolás után már csak kilencen vagyunk: egy nyugdíjast hazaküldtek, mert hiányzott valami igazolása a nyugdíjfolyósítótól. Jó másfél órába telik, mire a Liget tér összes zebráját sikerül megtisztítanunk. Hajnal egy-két órára a tea is megfagy az üvegben, mint a hó a járdán. Az esti szórakozásból hazatérők letapossák a járdákat. A brigád a kimerülés határán, van, aki derékfájásra, van, aki hát- és lábfájásra panaszkodik. Ketten a hidegtől reszketnek. Ám amikor az utolsó száz méternél megérkezik a kátés főnök, varázsütésre gyógyul mindenki, csak úgy repül a hó.
Pénzosztásig marad vagy húsz perc, amit egy lépcsőházban várunk ki. Az irodában megdicsérnek a jó munkáért. A pénz ettől nem lesz több: 3400 forint, és egy fillérrel sem több.
