Újlipóciában jó az emberanyag
Újlipócia egyik (ha nem a) legszebb utcájában él, a Pozsonyiban. Mikor kérdezem, miért éppen ott, azt mondja, bármikor találkozhat egykori franciatanárával, Fifi nénivel, Radnóti Miklós özvegyével kutyasétáltatás közben. Persze nem ez a fő ok, amiért az Újlipótvárosban él, de tény, hogy egész életét végigkíséri Radnóti szelleme. A mohácsi általános iskolában kezdődött minden a Nem tudhatommal, aztán a gimnáziumban még inkább a szívéhez nőtt a költő, majd Szegedre került bölcsésznek, akárcsak Radnóti, sőt a színművészetire is az egyik eclogával felvételizett. Most pedig a közös utca.
De igazából sokkal erősebb vonzalom húzta a kerületbe: a felesége.
Együtt voltak egyetemisták Szegeden. Egymásra találásuk után, amikor csak tehette, a XIII. kerületbe járt udvarolni Dunai, egészen pontosan a Hegedűs Gyula utca 7.-be, ahol választottjának családja élt. A házasságkötés után sem mentek messzire, egy ideig a nagymama garzonjában laktak, a Duna túloldalán, közel a Margit híd budai hídfőjéhez. Mikor gyermekáldásnak néztek elébe, nagyobb lakásba költöztek, a Vígszínház mögé, a Művész étterem fölé. Itt aztán remekül elfértek, még a második gyermek érkezésekor is. A harmadiknál költözni kellett újra, megint szűkös lett a hely. A Katona József utca következett. Aztán a Csanády. Végül a Pozsonyi, az az utca, ahol most is él a család.
S hogy miért szeret itt élni? Mert él a környék. Rengeteg az emlék is, elég végignézni az emléktáblákon: errefelé élt Vámos László, Gábor Miklós, Márkus László, Major Tamás.
De itt lakott Kovács Margit és Kéthly Anna is. Csupa olyan ember, akinek a szelleme nagyon is jó társaság. Meg aztán: mindent meg lehet kapni, az üzletek éjjel-nappal nyitva tartanak, a kávéházakban is egyre pezsgőbb az élet. A XIII. kerület bizonyos értelemben város a városban, sőt falu a városban: mindenki ismer mindenkit, nagy közösségi élet zajlik, lépten-nyomon ismerősbe botlik az ember.
– Legalábbis Újlipóciában,amiről Bächer Iván ír gyakran és szépen – aki egyébként néha kiinteget nekem a kocsmából. Ha elmegyek vasárnap a Szent Ágoston-rendi kápolnába, akkor meg Portisch Lajos köszön széles mosollyal. Az ilyen couleur locale-ok, a helyi színfoltok miatt is mondom: ez egy jó környék. Szeretik a művészeket, a művészeteket. Kis túlzással: ez egy Montmartre. Egy Piazza Navona és környéke – így Dunai Tamás.
Úgy tartják, az otthonosság akkor köszönt be, ha az ember megtalálja a saját trafikosát, újságosát, virágosát, zöldségesét. Dunai, mióta az Újlipótvárosban él, majdnem mindig ugyanazokhoz a kereskedőkhöz, iparosokhoz jár. A kedvenc virágárus néha változik, mert az ember idővel ellustul, és a lakásához a legközelebb esőt választja, de például a Főnix házi hentes fix pont. Ha nem nagybevásárlásról van szó, Dunai eligazítást kér a feleségétől, melyik zöldségeshez menjen, aki persze naprakészen tudja, hol szebb éppen a krumpli vagy a narancs, Áginál a sarki üzletben vagy Krisztánál a trolimegállóban. A nagybevásárlás viszont mindig a Lehel piacon történik. Régen is jártak oda, mikor még hagyott némi kívánnivalót maga után a higiénia – a törzsvevőkre viszont már akkor is odafigyeltek az árujukkal naponta bebumlizó termelők, akik mellesleg tudták, amit ma sok kereskedő nem: hogy a vevőből élnek. Dunaiék tizenöt éve mindig a Lehelen veszik meg a karácsonyi töltött káposztánakvalót, sőt a karácsonyfát is.
– A konstans dolgok biztonságot adnak – mondja. – Ez egy dinamikus, klassz, jól működő kerület, amelynél ugyan lehet, hogy vannak előkelőbb, patinásabb, tisztább városrészei Budapestnek – én mégis ezt szeretem leginkább. Szerencsére rengeteg helyen megfordultam a világban, San Franciscótól Jeruzsálemig, de ez az otthonom, itt érzem a legjobban magam. Ide a legjobb hazatérni.
Gyermekei a Szent István parkban tanultak biciklizni, telente pedig a Jászain szánkóztak, az egykori Marx–Engels-szobor hólepte lépcsőin. Ők is szeretik a környéket, úgy néz ki, a kerületben maradnak. Mindhárman a Sziget utcába jártak egykor – ahová egyébként Radnóti –, később mindannyian berzsenyisek voltak, ami egyszerre liberális, szellemiekben nagyon gazdag, de reál gimnázium. Ahol az egyénnek és a csoportnak is fontos szerep jut. – Így van ez a kerületben is – véli Dunai Tamás –, külön is vagyunk, de együttis. Ha együtt vagyunk, megférünk egymással. Ez nekem már csak azért is otthonos érzés, mert Mohácson, ahol felnőttem, zsidók, cigányok, svábok, sokácok és magyarok éltek együtt a lehető legnagyobb harmóniában. Teljesen természetes volt, hogy tiszteletben tartjuk, elfogadjuk egymás létét, szokásait, kultúráját. Az volna jó, ha ilyen lenne a jövő magyar társadalma is.
A kérdésre, mivel győzné meg ingatlanvásárlást fontolgató külföldi barátait, hogy Újlipócia a legjobb hely, Dunai Tamás mosolyogva válaszol. – Azzal kezdeném, hogy itt a legjobb a közlekedés, a villamos, a közeli metró bárhová gyorsan elrepít. Mondanám nekik, hogy jó az ellátottság. Hogy itt mindig tiszta a levegő. Hogy jól lehet biciklizni, sétálni a környéken. De a legfontosabbak mégis az itt élők: bátran a szemükbe lehet nézni. Jó az emberanyag.
