Kiss István szemüvegét valamikor augusztusban lopták el a Dankó utcai hajléktalanszállón. A veszteség érzékenyen érintette a férfit, és nemcsak azért, mert a szemüveg az előző életét idéző emlék volt (82 ezer forintért csináltatta egy exkluzív szalonban), hanem azért is, mert a multifokális lencsékkel egyaránt lehetett olvasni és autót vezetni. Elvileg ezekhez más­más szemüvegre lett volna szüksége, de akkoriban úgy gondolta, praktikusabb, ha csupán egyetlen szemüvege van. Amióta hajléktalan, szükségszerű is, hogy egyetlen szemüvege legyen: kettőre ugyanis képtelenség vigyázni. Az éjjeli menedékhelyen alvó embereknek nappal el kell hagyniuk a szállást, ezért is látni anynyi hajléktalant tömött cekkerrel az utcákon. Nincs hol hagyniuk a holmijukat.

Kiss István ma már nem jár menedékhelyre, regiszt­rált munkanélküliként járadékot kap, megengedheti magának, hogy havi hétezer forintért egy átmeneti szállón húzza meg magát.

– A régi szemüvegem azért hiányzik – mondja – nem látom, hányas busz áll be a megállóba, az összeguberált újságokat meg jóformán az orrommal olvasom. Kaptam ugyan egy szemüveget a Menhely Alapítvány támogatásával, de az nem az igazi. Megszokásból fölteszem az orromra, de alig látok vele.

Kiss István a Baptista Szeretetszolgálat utolsó három ügyfelének egyikeként kap szemüveget – igaz, nem teljesen olyat, mint amilyet szeretett volna. A multifokális lencse ára ugyanis 25 ezer forintnál kezdődik, az adomány szemüveg értéke viszont hétezer forint, így a férfi választásra kényszerül: olvasószemüveget kér­e vagy a távollátót választja. Végül az előbbi mellett dönt.

– Nem a rászorulók felkutatása okozott problémát, hanem annak eldöntése, ki maradjon le a listáról – mondja Kalla Tímea, a szeretetszolgálat munkatársa. – Háromszáz embert Budapesten, hétszázat vidéki városokban gyűjtöttünk össze, ám az akcióba bevont munkatársaink mindegyikének legalább harminc­negyven névvel hosszabb listája volt annál, mint ahány embernek ingyenszemüvegre jogosító utalványt adhattunk.

Bakó Imre László egykori hivatásos gépkocsivezető, torkán fehér kötéssel, szatyrában egy vaskos jegyzettömbbel érkezik az optikai szalonba. Beszélni nem tud, szeptember 15-én a rákja miatt már a harmadik torokműtétjén esett át, azóta nem képes hangot kiadni, a lapokra írva kommunikál az orvossal, és mutogatva jelzi, mi­kor lesz éles a szeme előtt a kép. Az ajándékot a maga módján köszöni meg: mélyen meghajol a látszerész kisasszonyok előtt.

Ürmös Károly, a Dózsa György úti hajléktalanszálló lakójaként másokkal közös szemüveget használ, mindig az veszi fel, aki éppen olvasni akar. A vizsgálatot végző szemorvos elváltozásokat észlel a szaruhártyán és a szemfenéken is. A férfi nem csinál tit­kot abból, hogy a felét sem érti annak, amit az orvos mond, de a saját szemüvegnek kifejezetten örül.

– Valamikor lobbanékonyember voltam – mondja –, de már lehiggadtam. Amikor megcsalt az asszony, úgy éreztem, mindjárt felrobbanok, ha azonnal nem jövök el, annak emberhalál lesz a vége. Felültem az első vonatra, úgy ahogy voltam, a Keletiben meg néztem, hogy most merre tovább.

Ennek négy éve. A fűtött utcán késes nézeteltérésbe keveredtem, onnan kitiltottak. Mondom, lobbanékony ember voltam. Azután lett egy új asszonyom, aki tavaly nyáron meghalt. Száztíz kiló voltam, mielőtt betegeskedni kezdtem volna, most jó ha hetven lehetek. Folyamatosan injekciózni kell, rengeteg betegségem van. Jobbára már csak a tévét a nézem. Most már talán látni is fogom.