Na, ez így nem igaz. Megírta szakmai pályafutását. Ez sem igaz. Talán: megírta, hogyan lett Aczél Endre. Hogyan lett újságíró a matematikai nyelvészből, aki úgy lett matematikai nyelvész, hogy – horribile dictu! – unta a történelem-előadásokat. (Hogy az előadásokat unta, elhiszem, hogy a történelmet nem unja, arra mérget veszek.) Hogyan került az MTI-hez, hogyan lett annak pekingi, majd londoni tudósítója, utána – rovatvezető helyett, egy „képzettebb káder” miatt – a Bizalmas kiadványok szerkesztője. Hogyan került aztán a TV Híradó, A Hét élére, s végül, a rendszerváltás után a süllyesztőbe, hogy utána már „csupán” az írásnak éljen.

Állandó olvasójaként elfogult vagyok vele, ez az elfogultság szakmai. Pályatársként nem csupán remek íráskészségét becsülöm, amit könyve olvasásakor is élvezhetünk, hanem azt a rendet, ami a gondolkodásában uralkodik. Ez a rend és a tudás egészül aztán ki azzal az egyéni logikával, ahogyan témájának tényeit füzérbe fonja, látja és láttatja. Ahogyan pekingi elzártságát érzékelteti, ahogyan Margaret Thatcher Nagy-Britanniáját felfogja, ahogyan szociáldemokrata létére képes megérteni a Vaslady gazdaságpolitikájának megkerülhetetlen kegyetlenségét, amilyen bájos cinizmussal képes kezelni azt, amiként a tehetséget és a tehetségtelenséget a Kádárrendszer kezelte. Amilyen keserű iróniával fogadta, ahogyan bántak vele. E rá jellemző távolságtartással idézi viszsza a hírcsinálást, rajzol politikusi portrékat, számol be a médiacsatákról, későbbi háborúkról.

Újra és újra azon meditál, van-e önmagával szemben elszámolnivalója, írt-e olyat tudósítóként, tett-e szerkesztőként, amit utólag szégyellnie kellene. Aczél van annyira visszafogott, hogy az önvizsgálatból nem lesz önostorozás, s hát nincs is miért.

Mindig más szemmel nézi a világot, mint ahogyan a többség sztereotípiái diktálnák.

Képes más szemmel nézni, és képes el is magyarázni, miért nem úgy van, ahogy a többség gondolja. Könyvének és publicisztikájának is sajátossága ez, ami szellemi kalandot nyújt olvasójának.

A kötet legérdekesebb része kirúgatásának története a MTV-ből. Elintézték, cserbenhagyták, átverték. Pedig az a Híradó és az A Hét mintaszerűen volt szerkesztve, ugyanazt élhette át az ott dolgozók java, mint a magyar sajtó nagy része a rendszerváltás idején. A szakmai szabadságot, a hitet abban, hogy végre csak a szakmai tudás, a tehetség számít.

A szabadság levegője aztán gyorsan elfogyott. A hatalmukban elgyengült elvtársak helyett jöttek még náluk is erősebb és körmönfontabb urak, jött a csalódás. Aczél repült a tévéből, lett rövid ideig a Kurír társfőszerkesztője, majd a Nap-kelte műsorvezetője, az Acélsodrony folytatója, amelyben páratlan érzékkel emeli ki a háború utáni évtizedek politikai, kulturális, sporteseményeinek csomópontjait, emlékezetes figuráit (bár szerkesztené kötetté). S lett a Népszabadság egyik legolvasottabb publicistája.

Aczél nagyon jó könyvet írt. Több kötetből álló sajátos memoárt – családtörténetet, pályarajzot, politikai publicisztikát. Számvetést. Ezt szerintem túl korán tette. Hiszen alig 65 éves.