Hétköznapi legendák tára
Kiss Lajos 1956-ban a melbourne-i olimpián kajak egyesben nyert bronzérmét legalább huszonötször kérték el a gyűjtemény összeállításán fáradozó aktivisták, a vitrinbe végül az eredetivel megegyező másolat került. A diósgyőri birkózók által háromszor elnyert 1944-es Levente vándorkupa útját Békéscsabáig követték, az egy méter húsz centi magas bronzserleg ott veszett el, félő, hogy kilóra vette meg egy fémkeres kedő.
Az éveken át vágyott győzelmek emlékét őrző érmek, olykor legendás küzdelmeket megörökítő serlegek utóbb különös utakat járnak be – állapította meg Bíró Ferenc volt diósgyőri klubvezető. A nyugdíjas sportember a városi sportmúzeum szervezőbizottságának tagjaként számos helyi sportlegenda rokonságát járta végig, hogy bemutatható tárgyakat, emlékeket kérjen.
Sajátos értékmentő misszióját húsz éve, magánszorgalomból kezdte, amikor azzal szembesült, hogy az idősödő sportolók távozása után a tárgyi emlékek gyorsan fogyatkozni kezdenek. Az egykor életcélként kitűzött serleg az unokák számára már csak egy poros, régi vágású edény a szekrény tetején, és akként is bánnak vele.
– Jártam olyan lakásban, ahol két szobában más sem volt, mint birkózóversenyeken nyert kupa és érem – mondja –, de hiába könyörögtem, csak két serleget adtak, amit akkor még a székházban állítottam ki. Mikor legközelebb ott jártam, az unokák átrendezték a lakást, az érmeknek már nyoma sem volt. Nem is emlékeztek rá, hová tették őket.
A miskolci sportmúzeum viszonylag kis költségvetéssel, ám annál több odaadással jött létre idén februárban. Harminckét sportág jelentősebb miskolci sikereinek állít emléket, a nyilvánosan bemutatott ruhákat, sportszereket és egyéb kellékeket az induláshoz kétszáz sportoló adta öszsze. „Az egyetlen folyosón ösüszezsúfolt kiállítás hivatalosan persze nem múzeum, csupán sporttörténeti gyűjtemény”, pontosít Szatmáry-Antal Tamás, a városi szabadidőközpont igazgatója.
A gyűjteményt a sportcsarnok lelátóján, a sajtópáholy mögötti üres területen alakították ki, a sportágakat pedig ábécésorrendben helyezték el, az amerikaifocitól a vívásig. A rendező elv nem teljesen igazságos, hisz míg az első vitrinben bemutatott amerikaifocit csupán 2005 óta űzik Miskolcon, a sorban utána következő birkózás viszont 98 éves múltra tekint vissza, és hiába kapott négyszer akkora felületet, így is csak a legjobbak legjobbjait tudja megemlíteni. Mint például Repka Attilát, aki 1992-ben Barcelonában miskolci sportolóként első alkalommal nyert olimpiai aranyat.
Az viszont már nem derül ki a vitrinből, hogy a bajnok ma edzőként dolgozik városában, ahol a sportág presztízse időközben jelentősen megkopott. „Amikor én kezdtem, kétszázan voltunk egy edzésen, most tizenhat gyerek gyűri egymást a szőnyegen” – mondja.
Egykor kilenc edző nevelte a miskolci birkózókat, és az volt a büntetés, ha valakit hazaküldtek edzésről. Ma három edző van, a tanítványok között pedig akad tízszeres magyar bajnok, akinek biztonsági őri beosztása szabja meg, hányszor tud eljönni. Rusznyák József edző mégsem panaszkodik, mert azt tartja, egy sportember nem élhet a múltban, mindig a következő feladatra kell koncentrálnia.
Jelenlegi tanítványai között biztosan akadnak, akik nem látták őt a múzeumban bemutatott fekete-fehér képeken, és fogalmuk sincs arról, hogy 1968-ban a mexikói, ’72-ben pedig a müncheni olimpián birkózott, a Diósgyőr pedig 1969-ben két élvonalbeli focistáért vásárolta őt a budapesti Honvédtól. Azt azonban tudják, hogy Miklós bá’ a nap végén maga is beáll súlyzózni, és százötven kilóval dolgozik a fekvenyomó padon. Hisz még csupán hatvankét éves, muszáj kicsit karbantartani az izmokat...
– Három évtized atlétáit hívtuk meg egy találkozóra, végül száznegyvenhárman jöttek el – mondja Szász László miskolci középtávfutó, akinek junior 1500 méteres síkfutásban felállított rekordját huszonöt éven át nem tudták megdönteni. – Kiderült, hogy egy-két pályatársunk lecsúszott, akadt sajnos hajléktalan sportoló is közöttünk, de a többség példája azt bizonyította, hogy aki a pályán megtanult küzdeni a sikerért, az a későbbiekben is megállta a helyét. De az is kiderült, hogy a sport ma már nem ad egzisztenciát. Hiába versenyeztem én Afrikában, Amerikában és Európa csaknem valamennyi országában, Miskolcon egy pizzasütő üzletlánc vezetőjeként kell a boldogulást keresnem.
A sportmúzeum kiállítására száz forint a belépő, osztályokat, csoportokat azonban akár ingyen is beengednének – ha jönnének. A tömeges érdeklődés miatt két különböző napon tartott megnyitóünnepség óta azonban megcsappant az érdeklődés, sokszor napokon át ki sem nyitják az ajtókat. Sugár
Edit szervező számításai szerint tíz hónap alatt nem egészen ötszáz látogatója volt a kiállításnak, azaz havonta mondjuk ötvenen voltak kíváncsiak a városi sportlegendákra. Nézőpont kérdése, hogy a mai világban ez sok-e, vagy kevés.
