Mivel az ünnepi ebéd sikere a gondos előkészítésen múlik, leültünk tegnap a feleségemmel, hogy átbeszéljük a közös teendőket. A menüvel gyorsan végeztünk, de amikor a vendéglistára került a sor, aggodalom felhőzte be az aszszony homlokát:

- Félek attól - mondta -, hogy apád meg Béla megint össze fog különbözni.

Tudni kell, hogy apám tősgyökeres, meggyőződéses ballib, Béla sógor viszont egyre jobberebb. Tulajdonképpen nem rossz gyerek, de a politikai nézetei enyhén szólva eléggé fésületlenek. Már múlt karácsonykor is erősen kóstolgatták egymást az apámmal. Nem kis tapintatunkba és erőfeszítésünkbe került, hogy újra és újra eltereljük valahogy a szót a politikáról, és elkerüljük a balhét.

- Azóta viszont a választások közeledtével sokat fokozódott a helyzet - magyarázta a feleségem. - Ide a bökőt, hogy már a húslevesnél ki fog borulni a bili, ezek egymásnak ugranak, és egy pillanat alatt odalesz az ünnep békéje, méltósága.

Nagy gond! Ha nem hívunk meg valakit, abból életre szóló sértődés lesz, így viszont veszélybe kerül a szeretet, a megértés és az összetartozás meghitt ünnepe. Szerencsére a feleségemnek volt egy áthidaló ötlete:

- Rendezzünk most kivételesen egy ünnepi vacsorát is. Ebédre jöjjenek apádék, vacsorára Béláék, ezzel kihúzzuk a probléma méregfogát. Az ebédből majd szépen kigazdálkodjuk a vacsoráravalót is, ezzel nem lehet gond.

Nagy kő esett le a szívemről, de az asszony homlokáról még nem tűnt el a gondnak felhője:

- Tavaly Ildi unokahúgod halálra sértette anyámat, amikor kifejtette az ünnepi asztalnál, hogy a mai fiatalok azért nem jutnak ötről hatra, mert a kormány nem őket, hanem a mihaszna nyugdíjasokat támogatja anyagilag. Ebből szerintem legkésőbb a töltött káposzta magasságában sírógörcs lesz.

Ildit általában nem a nagy eszéért szeretjük, hanem a férje, Zsolti miatt, aki jó eszű, jó humorú, szimpatikus srác. Felvetettem: ha már így alakult, akkor Ildiéket is vacsorára kéne meghívni, hogy kiküszöböljük a nemzedéki ellentétekből fakadó súrlódásokat. De az
asszony a fejét csóválta:

- Ez Zsolti miatt nem fog menni.

- Mi bajod Zsoltival? Maga a bűbáj!

- Nem a modorával van bajom, hanem a színével. Nyáron még nem tűnik ki különösebben a rokonságból a szénfekete hajával, meg a sötétbarna bőrével, de ne haragudj, ilyenkor télvíz idején lehetne egy kicsit sápadtabb is!

- Úgy érted, hogy cig...

- Én nem értem sehogy! Tényleg arany pofa, de ez első rasszista színezetű megjegyzésre eldurran az agya. Na, most, gondolod, hogy Jobberbéla ki fogja majd hagyni ezt a ziccert? Kockáztassuk meg, hogy már a hortobágyi palacsintánál átharapják egymás torkát?

Szerencsére volt a feleségemnek egy újabb ragyogó mentőötlete: kivételesen szervezzünk karácsony másnapjára is egy ünnepi ebédet Zsoltiék részvételével. A kaját ki lehet gazdálkodni az előző napiból. Még jobban is járnak, mert a töltött káposzta melegítve finom igazán.

A kivételes másodnapi vacsorát Luluék miatt kellett beiktatnunk. Luluék kőgazdagok, nyaralójuk van a spanyol tengerparton, de gyakran megfordulnak Amerikában is. Lulu nem bírja ki, hogy már a második mondatát ne úgy kezdje: A múltkor, amikor Acapulcóban (Las Vegasban stb.) jártunk... Ezt eddig valahogy tolerálta a rokonság, de most, amikor a válság miatt szinte mindenkinek az a legnagyobb gondja, miként húzza ki a következő fizetésig, nyugdíjig, igen nagy a veszélye, hogy Lulu nem éri meg az ünnepi desszertet, mert meglincselik.

Már éjfél is elmúlt, mire megterveztünk további két-két karácsonyi reggelit, tízórait, uzsonnát, meg lefekvés előtti ünnepi nassolást, a hozzájuk való vendégekkel. De legalább abban a boldogító reményben tettük el magunkat másnapra, hogy így sikerül megőriznünk karácsonyt a szeretet, a megértés, a család és az összetartozás ünnepének.